... vagy legalábbis szóljatok.
A fenti idézet a nagyanyám szájából hangzott el, amikor saját nagyanyját emlegette. Vagy az anyósát? Már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy borzasztó lehetett, legalábbis nagyanyám leírása szerint.
Aztán apám morgása is felrémlik, amikor fent idézett nagyanyámat nem tudta meggyőzni arról, hogy Farkasrétre, a nagypapa sírjához ne Budakeszin keresztül menjen, nem az a legrövidebb út. Én, mint kamasz, nevetve néztem, hogyan bosszankodik az öregem és kérdeztem, hogy miért nem lehet hagyni, hogy a nagymama körbejárva tapasztalja meg az út hosszát. Nem lehet, mert már öreg és fáradt. De azt nem tették hozzá, hogy ha körbejárja és fáradt lesz, akkor még több kritizálni valót talál a környezetében. Pedig az sem kevés, amit kipihenten vesz észre. Aztán néhány év múlva én próbáltam meggyőzni, hogy a munkahelyem mikulásünnepségére, ha hozza az unokát, ne Budakeszin keresztül jöjjön, csak vágjon át az Örs vezér téren. Igaz, ő autóval volt, hát nem győzködtem sokáig.
Meg eszembe jutott a másik ág nagypapája, aki mindenen megsértődött. Megsértődött azon, hogy fia révén szerzett "mostoha unokája" borongós kamasz korának mélypontján nem örült annak, ha a szerzett nagypapa fényképet akart készíteni pattanásos arcáról, hogy annak a családnak az albumába tegye, akikhez ő nem érezte, hogy tartozna.
Arra is emlékszem, amikor nagyanyám felháborodottan mesélte amerikai tapasztalatait. "Képzeld el, átjött hozzánk a szomszéd és belenézett minden fazékba, hogy mit főzünk! Még jó, hogy a táskákat nem kutatta át"
Sorolhatnám még a különböző eseteket, amikor fiatal, vagy fiatalabb generációk szájából valamilyen formában elhangzott a címben említett mondat. Mostanában anyámat nézem, amint kifelé menet beletúr a táskámba, Isten tudja, mire számít. Amikor ugratja az embert, néha nem annyira vicces élcekkel, majd mélyen megsértődik, akár visszavág a célzott, akár megsértődik, akár nem veszi észre. Amikor azon mérgelődik, hogy már egy fél napja felé sem nézek, tőlem akár meg is halhat. Vagy amikor benézek és éppen kiszámíthatatlan időpontú szunyókálásából riasztom, mert őt már pihenni sem hagyják. Amikor lelkesen kérdezi, hogy mit hozzon a boltból, hoz, de mást és én nem örülök a másnak. Amikor legközelebb én megyek el és veszem meg azt, ami kell, mert hogy miért nem kérem meg őt.
Nézem, és emlékszem apámra, nagyapámra, dédire, akik a címben idézett mondatot mondták. És tudom, hogy nem lehet, nem lehetett nekik szólni, hogy figyelj, te is pont olyan vagy, mint akire te mondtad. Nem lehet. És nekem sem lehet majd szólni, mert én is kíváncsi leszek, hogy mi van a táskában, és tudni akarom, mi történt, amikor nem voltam ott, és én sem fogom viccnek venni, ha rajtam élcelődnek, de én minden alkalmat megragadok. És már nem fogom tudni, hogy merre is jár az adott busz, talán el is tévedek majd. Nem leszek elégedett a vejemmel, menyemmel, de elvárom, hogy ők rajongva imádjanak, tapintatlan leszek a kamasz unokával és nem értem, miért szól be nekem.
Ne lőjetek le. És ne is szóljatok. Csak tegyétek elém ezt az írást és nézzétek, ahogy értetlenkedve olvasom, hogy "ezt ki írta" és "miért írta" és "miért teszitek ezt elém?" Szokjatok hozzá a gondolathoz, hogy ilyen leszek. És ami még rosszabb, ti is ilyenek lesztek, és nektek sem lehet majd szólni.