Az újév beköszöntével már megszokhattuk, hogy a magazinok mindenféle listákat állítanak össze: ki volt az elmúlt esztendő legjobbja ebben és abban a kategóriában, melyik volt a legjobb film, könyv, zene, tévésorozat, verseny, baki... Ezúttal nem csupán egy évnek, de egy egész évtizednek intünk búcsút, jelen cikkünkben pedig megpróbáltuk összeállítani ennek az elmúlt évtizednek a legjobb filmjeit. A cím mellett az adott mű rendezője olvasható, alatta pedig egy-egy nyúlfarknyi indoklás. Vigyázat, a lista szubjektív!

2000:

Számkivetett (Robert Zemeckis)
Mert tökéletesen mutatja be, hogy az ember nem élhet magányosan.

Rekviem egy álomért (Darren Aronofsky)
Mert fejbevág, akár egy kedvesen közeledő pörölykalapács.

Csokoládé (Lasse Hallström)
Mert a hangulata felemel és megölel.

A sebezhetetlen (L. Night Shyamalan)
Mert új megvilágításba helyezi a "szuperhősös" filmeket.

Blöff (Guy Ritchie)
Mert a Ponyvaregényhez hasonló erényeket csillogtat, mert ezredszerre sem lehet megunni, és mert a végtelenségig lehet belőle szövegeket idézni.


2001:

A Gyűrűk Ura (Peter Jackson)
Mert káprázatos, izgalmas és megható.

K-Pax - A belső bolygó (Iain Softley)
Mert szájbarágás helyett átjárja az embert, újra és újra.

Shrek (Andrew Adamson, Vicky Jenson)
Mert valami hihetetlen módon keveri össze és forgatja ki a sarkukból a meséket, mindezt sziporkázó humorral, minden korosztály számára.

Amelie csodálatos élete (Jean-Pierre Jeunet)
Mert bemutatja, hogy az élet szép, csak a legtöbben rossz oldalról nézzük.

Moszkva tér (Török Ferenc)
Mert még az is visszavágyik tőle a gimnáziumba, aki utált iskolába járni.

Bábel (Alejandro González Inárritu)
Mert tökéletesen eleget tesz a címének, és nem engedi, hogy a stáblista előtt becsukjuk a szánkat.


2002:

Kapj el, ha tudsz! (Steven Spielberg)
Mert felejthetetlen - minden szempontból.

Az órák (Stephen Daldry)
Mert megindító és végtelenül őszinte.

A vörös sárkány (Brett Ratner)
Mert sikerült elérnie azt, amit a Hannibalnak és a Hannibal ébredésének (pláne) nem, és mert simán egy lapon említhető A bárányok hallgatnakkal.

Jelek (M. Night Shyamalan)
Mert Merrill úgy sózott oda, hogy azt sosem fogjuk elfelejteni.


2003:

Kontroll (Antal Nimród)
Mert hangulatban A szárnyas fejvadásszal is versenyre kelhetne, és mert a vége (a többi apró részlettel együtt) ezerféleképp magyarázható.

A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átka (Gore Verbinski)
Mert valami egészen eredeti, izgalmas, látványos, humoros dolog lett belőle, mely sokkal szimplább, és így sokkal jobb is a folytatásainál.

Minden végzet nehéz (Nancy Meyers)
Mert vicces, kellemes, intelligens film, Jack Nicholson pedig brillírozik benne.

Hideghegy (Anthony Minghella)
Mert azt is leköti, akit nem érdekel az amerikai történelem, mert a színészek hatalmasat játszanak benne, és mert Jack White, a mojo huszonegyedik századi nagykövete is feltűnik benne, méghozzá hobó vándorzenészként.

Tapló Télapó (Terry Zwigoff)
Mert hol sírva nevetünk, hol nevetve sírunk rajta (és mert végtelenül őszinte).

Titokzatos folyó (Clint Eastwood)
Mert Dennis Lehane egyik legjobb regényét nehéz lenne elszúrni.

Igazából szerelem (Richard Curtis)
Mert minden rózsaszínűsége ellenére is szerethető, és mert Bill Nighy hibátlanul hozza benne a lecsúszott "rock and roll lúzer" szerepét.


2004:

Aviátor (Martin Scorsese)
Mert ha levennénk róla a hangsávokat és nem figyelnénk a történetre, még akkor is jó érzés lenne nézni.

Hétköznapi mennyország (Kay Pollak)
Mert úgy szól a zenéről (azon keresztül pedig az emberi kapcsolatokról), mint semmi más.

A bukás - Hitler utolsó napjai (Oliver Hirschbiegel)
Mert Bruno Ganz a szemünk láttára változik át benne Hitlerré (és mert alig látunk benne szovjet katonát, mégis végig érezzük a vörös hadsereget).

Trója (Wolfgang Petersen)
Mert bár se történelmi, se mitológiai szempontból nem bír hiteles maradni, mégis nagyszerűen van megkomponálva, amit képtelenség nem élvezni.


2005:

Mennyei királyság (Ridley Scott)
Mert Ridley Scott legtisztább munkája (annak ellenére, hogy talán a legnépszerűtlenebb és legalulértékeltebb is egyben).


2006:

Párizs, szeretlek! (Olivier Assayas, Emmanuel Benbihy, Frédéric Auburtin, Ethan Coen, Gurinder Chadha, Joel Coen, Sylvain Chomet, Isabel Coixet, Alfonso Cuarón, Wes Craven, Gérard Depardieu, Christopher Doyle, Richard LaGravenese, Vincenzo Natali, Walter Salles, Alexander Payne, Bruno Podalydes, Oliver Schmitz, Nobuhiro Suwa, Daniela Thomas, Tom Tykwer, Gus Van Sant)
Mert olyan, mint egy vizuális novelláskötet, és amikor véget ér, azt kívánjuk, bárcsak tizennyolc helyett harminchat rövid történetet sorakoztatott volna fel.

A Tégla (Martin Scorsese)
Mert ez a film Scorsese huszonegyedik századi Nagymenőkje.

A forrás (Darren Aronofsky)
Mert amit a szemünk elé tár, az felemel, majd letaszít minket - de akkor sem ereszt.

Parfüm: Egy gyilkos története (Tom Tykwer)
Mert majdnem tökéletes adaptációja egy tökéletes regénynek.

Borat (Larry Charles)
Mert betegesen humoros, és mert mocskosul őszintén tart görbe tükröt a világ "legerősebb nemzete" elé.

Kamera által homályosan (Richard Linklater)
Mert A szárnyas fejvadász óta a legjobb Philip K. Dick adaptáció.

A Faun labirintusa (Guillermo Del Toro)
Mert nem húz határvonalat a mese és a legdurvább emberi valóság közé - kíméletlen, kritikus.


2007:

Piaf (Olivier Dahan)
Mert Marion Cotillard félelmetes tehetsége csak úgy sugárzik minden egyes képkockáról (és az utcán előadott La Marseillase-ről se feledkezzünk meg).

Arn - Tempelriddaren (Peter Flinth)
Mert minden benne van, amit a Mennyei királyságból hiányolnánk (még mindig várjuk, hogy legalább DVD-n megjelenhessen magyarul is, a sok agyzsibbasztó baromság mellett!).

A bakancslista (Rob Reiner)
Mert Morgan Freeman és Jack Nicholson a közepes forgatókönyvet is mestermű-státusba emeli játékával.

Charlie Wilson háborúja (Mike Nichols)
Mert intelligensen, mégis veszettül humoros (és mert a végén nem zászlót lenget, hanem odaüt még egyet azzal a bizonyos idézettel).

Nem vénnek való vidék (Ethan Coen, Joel Coen)
Mert bámulatosan pesszimista, és mert bemutatja a filmtörténet egyik leghátborzongatóbb bérgyilkosát.

Út a vadonba (Sean Penn)
Mert nagy lendülettel int be ennek az anyagias, sznob világnak (és mert végül kijelenti, hogy a boldogság nem ér semmit, ha az ember nem oszthatja meg valakivel).

A köd (Frank Darabont)
Mert bár rettenetesen gusztustalan lényeket sorakoztat fel, mégis bebizonyítja, hogy a legundorítóbb szörny maga az ember.

Elizabeth - Az aranykor (Shekhar Kapur)
Mert a sok csillogó-villogó, hollywoodi fantasy mellett ez tényleg egy történelmi film (Cate Blanchett pedig káprázatos).


2008:

Elcserélt életek (Clint Eastwood)
Mert a következőket okozza: összeráncolt szemöldök, tátott száj, teljes sokk és gombóc a torokban.

A pankrátor (Darren Aronofsky)
Mert miközben azt nézzük, hogy egy lecsúszott, vén bunyós megpróbál valami utolsó kapaszkodót találni az életben, teljesen elfelejtjük, hogy mindezt csak egy színész játssza el nekünk.

Gran Torino (Clint Eastwood)
Mert Clint Eastwood ezzel olyan filmet tett le az asztalra, hogy legszívesebben térden állva könyörögnénk neki: ne ez legyen az utolsó, amiben ő játssza a főszerepet!

Wall-E (Andrew Stanton)
Mert rendkívül egyedi módon bizonyítja be, hogy az élet végső célja: szeretni.

Benjam Button különös élete (David Fincher)
Mert olyan érzésünk van közben, mint amikor a Forrest Gumpot nézzük.


2009:

Becstelen brigantyk (Quentin Tarantino)
Mert Tarantino, ez a veszett zseni megcsinálta vele élete második legjobb filmjét.

Hold (Duncan Jones)
Mert teljesen új megvilágításba helyezi a sci-fi műfaját. (Oscar-díjat követelünk Sam Rockwellnek!)

Másnaposok (Todd Phillips)
Mert egész egyszerűen az évtized legjobb vígjátéka lett (Zach Galifianakis pedig olyan jó benne, hogy akár egyedül is elvinné a hátán az egészet).