Elbeszélő költemény

Gyermek voltam még, amikor
háborúra ébredt nemzetünk.
Nem mi akartuk, nem mi kezdtük,
mégis belekeveredtünk.
Határainknál dúltak a csaták,
fiainkat vitték-besorozták.

Indultak nótával, mert hitték,
hogy ők hazájukat védelmezik.
Milyen sors jutott a hazának,
s az itt élő sokféle népnek?
Megint vesztettünk háborút - hisz'
sorszerűen vesztes mellé álltunk.

Jött az áradat nagy hadával,
határt átlépte milliót számláló
szovjet katonával. Ki kérte őket?
Tán' senki! - vagy mégis, ki tudja? -
Egyszerre megleptek bennünket
- s ahogyan állítják - "felszabadítottak!"

Bevonultak: falvakat, városokat
elfoglaltak, majd ők parancsoltak.
Szép tavaszi napon nagyhatalmú urak
végre békét kötöttek, de milyet?
Erről bennünket meg se kérdeztek.
Ismét megfosztottak területeinktől,

'hol testvéreink, vérrokonaink élnek.
Most már "béke" van hazánkban,
a fegyverek nem dörögnek!
Kezdődhet az élet, van mit tenni:
földig rombolt hazát újjáépíteni.
Lassan beindultak már a gyárak,

az épségben maradt katonáink
akár civilben is járkálhatnak.
Nekünk kellett akkor ifjaknak,
és háborúban megrokkantaknak
felépíteni hazánkban mindent,
amit ellenséges bakancsok,

- de nemcsak az idegen katonák,
hanem a szövetséges hadak is -
letiportak, eltapostak, - amivel
romba döntötték otthonainkat,
felszántani kellett feldúlt mezőket,
bevetni elárvult földjeinket.

Felépítettünk lerombolt iskolákat,
kórházakat, feldúlt otthonokat,
hogy emberhez méltó létet
teremtsünk mindnyájunknak.
A megszállás negyven éve alatt
fizetnünk kellett "jóvátételt"
- de miért? -

Mert megszálltak bennünket?
Még fizettünk elillant fiatal
évekkel, nyomorúságos létünkkel.
Nagyon sokat kellett dolgoznunk,
egy héten sokszor hét napot, - de lett
lakásunk, ruhánk, terített asztalunk.

Fiatalon boldogan fáradoztunk,
és néha-néha vigadoztunk.
Éreztük, hogy munkánk nyomán
épül országunk. Azért küzdöttünk,
legyen nekünk, s utódainknak
nyugodt jövőnk, és otthonunk.

Ezerkilencszázkilencvenben
megszállóinktól szabadultunk.
Igaz, nem egészen önként,
- mégsem úgy, mint töröktől,
kiknek az igáját őseinknek
elviselni kellett százötven évig;

nekünk a szovjetekhez "csupán"
negyven évig volt "szerencsénk".
A huszonegyedik században
mit kell ismét elviselnünk?
A hőn áhított demokrácia
és szabadságban nagyjaink elszúrták

a politikát - de nem mondhatják,
hogy szovjet parancsra tették!
Mert nagygazdaságot és téeszt,
gyárat, üzemet, 'mit elődeink
nehéz munkával létesítettek,
ahol az emberek dolgozhattak,

abból családjukkal jól éltek,
azt az üzemet is, ami jó volt,
- ha nem tetszett az új uraknak,
ahelyett, hogy átszervezték volna, -
mindent megszüntettek, vagy
egymás közt olcsón elosztottak.

Ám sajnos, új munkahelyeket
teremteni már elfelejtettek.
Politikusaik mostanában
- ahelyett, hogy munkájukat végeznék -
ádáz küzdelmet vívnak egymással,
ócsárolják, és öldöklik egymást.

De nem háborúban, fronton, hanem
úton-útfélen, vagy parlamentben.
Két táborra szakadt hazánk népe,
mivel választott vezetőinknek
mindig van - nem ellenzéke,
hanem - ádáz ellensége,

akik büntetlenül gáncsolhatnak
mindent, és lázítják a népet.
Ezért hazánkban tán' sohase
lehet már nyugalom és béke?
Igaz, nehéz életünk volt
a szovjetvezénylés alatt.

Most tán' jobb? Mi változott?
A megélhetés még nehezebb!
A kapitalista, hogy bukszáját
mégjobban teletömködje,
aztán ha külföldi, tovább áll -
ha nem megy jobban a dolga,

dolgozóit meg nem szánja, őket
kisemmizve rakja lapátjára.
Miért törődne azzal, hogy aztán
ki ad nekik munkát? Fiatalok,
és ötvenévesek élete romokban -
ki törődik velük, kihez forduljanak?

Az intrika helyett vezetőink
inkább azon törhetnék fejüket:
hogy hazánkban munkát, jólétet
teremtsenek. Legyen mindenkinek
kenyere munkája, többé ne
nélkülözzön senki, aki itt él,
- ebben az országban!

*