Tudod Barátom, elgondolkodtam azon, amit mondtál. A naplóírásról...Hogyha minden este leülnék, s leírnám a napi tetteimet, érzéseimet és gondolataimat, vajon minden alkalommal tudnék írni valami igazán fontosat? Vagy csak az üres szavak sóvárognának a lapokon, s kalandokért kiáltva simítanák végig az arcom...

Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy elmúltak ifjúságom legszebb percei, s én a tervezgetésbe fojtottam a jelen szépségét. Nem akarom, hogy értelmetlenül teljenek a napjaim, hogy ne tegyem meg azt, mihez kedvem támad, még ha őrültségnek tűnik is, hogy szabadon szárnyaljak. Nem akarok folyton a jövőbe pillantani, s közben a legcsodálatosabb élményeket elmulasztani. Persze tudom, hogy nem lehet csak a jelennek élni, de néha úgy érzem, hiányzik valami. Egy séta, egy beszélgetés, egy utazás, olykor csak egy egészen kicsinyke gesztus is lehet óriási láng. Hiszen ebben a folytonos rohanásban jól esik néha a megállás. Mondd Angyalkám, olyan nehéz lenne minden nap egy apró csodát varázsolni? Vagy talán csak annyira kicsi az a csoda, hogy észre sem veszem, mennyire közel evez el a csónakom mellett?

Sosem tapasztaltam meg, milyen lehet igazán a pillanatnak élni, a "carpe diem" nekem mindig a vágybazár kapuját jelentette. Sosem voltam egy lázadó típus, aki csapkodja az ajtót, elutasítja szülei szeretetét, és a káros szenvedélyekben keresi menedékét. Nem hordtam különösebb kinézetű ruhákat, nem beszéltem az aktuális szlenget, a jelen nekem a jövőre való felkészülést jelentette. És emellett mindig úgy éreztem, hogy van értelme minden percemnek. Tudtam mi a kötelességem, úgy éreztem akkor az adott pillanatban, ezt kell tennem, s csak nagyon ritkán motoszkált az a különös vágy a szívemben. Jól éreztem magam! És nekem ez pont elég volt. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, s a kötelességeim mellett mindig szántam időt a pihenésre, a "repülés-élmény" megélésére. Most azonban rájöttem mi hiányzott olykor a szürke képregényoldalaimról. Az egyszerű spontaneitás. Az élj a mának, vagy "carpe diem", a lényeg, hogy ne ugord át az eléd vetett lehetőségeket.

Ne érts félre, semmit nem bántam meg, tudom, hogy mindent helyesen tettem egész életemben, a botlásaimról is mindig nevetve mesélek, de végre rájöttem, mi az, amivel néha kipihenhetem a fárasztó kötelességeimet. Egy hirtelen döntés, váratlan kaland, vagy esemény és máris érzem, hogy nem csak bábu vagyok egy madzag végén. Tudom, hogy én vagyok a saját tengerem hajója, s olykor szükségszerű őrültséget vinni a mindennapokba.

Máskor persze, fejet kell hajtani a kötelességeknek, ha nehezemre esik is, tudom, hogy mi a listámon az igazán fontos dolog. De ha hosszú időn keresztül csak egy adott célomra koncentrálok, érzem a fáradtságot, a kimerültséget, a hiányát annak, hogy a céljaim elérése közben is éljek.

Igen, most egyensúlyról beszélek. Nehezen és talán zavarosan is, mert még én sem találtam meg az igazi harmóniát. A Sancho Panzák szerint nincs egyensúly, se harmónia. Csak kitaláltuk ezeket a szavakat, hogy elviselhetőbbé tegyük a mindennapjainkat. Kihasználom, hogy fiatal és lángoló személyiség vagyok és kimondom, hogy szerintem igenis létezik az egyensúly. Tudom, hogy naiv és gyermeteg lélek vagyok, aki nem sokat tud a világról, de néha úgy érzem, másokat is beszippant a tükörvilágom. Érzem, hogy vágynak a mesevilágomra, ahol minden marcipánból van, s érzem, hogy jól esik elhitetni velük, hogy igenis létezik a harmónia.

És hogy én magam elhiszem-e? Fiatal vagyok, naiv és hihetetlenül optimista. Nem tudom elfogadni, ha valami nem úgy van, ahogy azt én szeretném, márpedig egy nap igenis naplót akarok írni, s büszkén akarom rímek mögé faragni, hogy a legmélyebb harmónia milyen csodálatos egy érzés.