Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 1991 tavaszán elutazhattam Amerikába. A new yorki utazásom, sokkal korábban, még 1956 decemberében kezdődött. Nyolc éves kisfiúként éltem meg az '56-os forradalmat, és annak bukását. Ahhoz már elég értelmes voltam, hogy lássam most valami nagyon rossz, történik, a felnőttek szomorúak, letargiába van mindenki, minket, gyerekeket sokszor kiküldenek játszani, és egymás között sugdolóznak sztrájkról, amerikai segítségről, stb. Az egyik ilyen decemberi nap délutánján beállított hozzánk a mindig vidám, akkor huszonhárom éves unokabátyánk Lackó, (akkor így hívtuk), hogy hozzuk a szánkót, elvisz szánkózni bennünket. A "bennünket" alatt a három éves húgomat, Ildikót, az öt éves unokaöcsémet, Pistit, és jómagam kell érteni. Ez meglepett bennünket, mert ő már felnőtt volt, s nemigen szokott velünk játszani, a munka mellett a foci, és a lányok után való járás, ma úgy mondanánk csajozás, kötötte le minden idejét, annál jobban örültünk, hogy velünk, kisebb unokatestvéreivel is törődik. Korábban csíntevésekre, nem éppen szalonképes mondókákra, disznó viccekre tanított minket. Most azonban ahogy mentünk a nagygödör felé a csúszdához, tőle szokatlanul komoly dolgokról beszélt, ilyesmiről, hogy hazaszeretet, szüleinknek való szófogadás, jó tanulás, és ehhez hasonlók. A szánkózás után hazavitt bennünket, szomorúan csillogtak a szemei, hosszan megölelt, majd valami olyasmit mondott, hogy még találkozunk.
Ez nemcsak ezért volt emlékezetes számunkra, mert nem szokott ilyen komoly lenni hozzánk, hanem azért is, mert, mint utólag kiderült, ez volt az ő búcsúja tőlünk, gyerekektől. Szüleinek azt mondta, hogy a legjobb barátjával H. Öcsivel, felmennek Pestre szétnézni, Ami az akkori utolsó szavait illeti, mármint azt, hogy "még találkozunk", igaza lett, legközelebbi találkozásunk 1969 nyarán történt.
Talán már kitalálták, ahogy akkoriban mondták, disszidáltak.
Igen, csaknem tizenhárom év után ismét hosszan öleltük meg egymást, mostmár örömkönnyektől csillogó szemekkel. Ettől kezdve szinte minden nyáron négy-öt hétre hazajött itthon töltötte a szabadságát, ez mindig ünnep volt a családnak, ekkor már a szelídebb Lacinak szólítottuk.
A nyolcvanas évek elejétől heti telefonkapcsolatban voltunk, vasárnap esténként mindig felhívott a labdarúgó NBI eredményeiért, amit Kárpáthy néven továbbított az egyik new yorki rádió magyar adásának. Aztán 1990 novemberében amint lediktáltam az aktuális forduló eredményeit, váratlanul megkérdezte, nincs kedved kijönni hozzám néhány hétre? Csináltasd meg a vízumot, aztán küldöm a repülőjegyet, és már jöhetsz is. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam annyira váratlanul ért a dolog.
Persze, hogy volt kedvem kimenni, korábban sokszor jártam érdekes helyeken, szép városokban, hogy csak néhányat említsek: Bécs, München, Pozsony, Sepsiszentgyörgy, Isztambul Belgrád, Szófia, Várna, Tallinn, Helsinki, stb. Amerika mégis csak más, abban az időben sokszor mondtam a barátaimnak, ha két helyet kellene választani, ahová elutazhatok, az egyik New York, a másik a Bajkál-tó lenne.
Nos azon a novemberi délutánon, az egyik álmom megvalósulni látszott. Néhány nap múlva megbeszéltük, hogy a megfelelő időpont az utazásra1991 januárja lesz. Ezután küldte a meghívólevelet, én, pedig intéztem a függő ügyeimet, megkaptam a vízumot, január elejére kész volt minden az indulásra. Illetve, csak majdnem minden, mert közbeszólt a nagypolitika, kitört az első iraki háború, a "sivatagi vihar". Ilyen az én szerencsém, mindig közbe jön valami, a terrorveszély miatt ugyanis nem lehetett menni, a légi közlekedés jó ideig szünetelt, és még néhány hétig nem volt tanácsos repülni. Aztán konszolidálódott a helyzet, és március végén a PAN-AM (akkor még létezett) légitársaság Budapest-Bécs-NewYork járatával elindultam az újvilágba.

Folyt. köv.