(Első fejezet részlete)

A család

1924. tavaszán kopogtatott a gólya: kisfiú született, akit apja után Istvánnak kereszteltek. 1925. december 30-án leány látott napvilágot, aki anyja után Margit, Katalin nevet kapta. Majd újabb két év elteltével, 1928. augusztus 29-én András is megérkezett. Szeretetben, nagy gondoskodással nevelkedtek a csöppségek. Amikor megszülettek, a gondoskodó apa - feleségét kímélve - saját kezűleg főzött finom ételeket, jó tyúklevest, még süteményt, tortát is készített ilyenkor, hogy az anya minél tovább pihenjen, békésen gondozza a kis jövevényeket.

Teljes komfort hiányában nem könnyű feladat ellátni a hattagú családot. A jóérzésű férj és apa minden gondból, feladatból kivette részét, de mindig fogadtak állandó segítséget vagy bejárónőt, aki a háztartásban szorgoskodott. A faluból egy özvegyasszony, Terka néni sokáig állt segítségükre, mert neki is jól jött egy kis pénz, hiszen két gyermekével maradt özvegyen. A háztartásban kettőnek is bőven akadt tennivalója. A mosást akkori szokás szerint mosóteknőben végezték, a vasalás pedig faszenes vasalóval zajlott. Előbb egy nagy, fa- és széntüzelésű rakott tűzhelyen sütöttek-főztek. Igaz, nagy helyet foglalt el, de előnye az, hogy rajta melegen lehetett tartani a vizet, hiszen abban az időben még nem csapokból folyt a melegvíz. A ház előtti virágoskert túloldalán fúrt kút szolgáltatta a vizet a főzéshez, tisztálkodáshoz, és mosáshoz. Kemény fizikai munkát jelentett a nagyobb létszámú család ellátása, kiszolgálása még olyan körülmények között is, ha segítséget alkalmaztak.

A minden gyermekére büszke apa, úszott a boldogságtól, amikor napvilágot látott egyetlen leánya. Annyira, hogy a rettenetes zord téli időjárás ellenére, már másnap reggel hóban-fagyban lovas-kocsiba fogat, és útnak indul a szinte járhatatlan utakon hivatalosan bejegyeztetni őt az egyházközség anyakönyvébe, Mátraverebélybe. A sietős bejegyzés miatt aztán Katalin gyakran került olyan helyzetbe, hogy a születésnap miatt élcelődtek vele. Például a középiskolai osztályfőnöke egy ízben - amikor a születési időpontokat kérdezte sorban a lányoktól - megjegyezte: "hogy lehet valakinek ilyen születésnapja? Szülei nem tudtak még várni két napot? Egy évvel számítana fiatalabbnak!"

A faluban élő emberek

Olyan kicsi helységben, mint Kisbárkány, rengeteg munkája akadt az ott élő tanult embernek. Azoknak, akik az elemi iskola hat osztályát elvégezték, két évig ismétlőiskolába kellett járniuk. Kötelezően nem írták elő a tananyagot, inkább - mint a neve is jelzi - hogy ne menjenek feledésbe, ismételni kellett a korábban tanultakat. Hetenként két délután tartott a foglalkozás. A tanítójuktól függött, hogy valami újat is kapjanak. Ő gondoskodott arról, hogy a jó eszű, értelmes fiatalok ne rekedjenek le a kötelező hat osztálynál.

A szülőket rábeszélve - ami nem volt könnyű feladat, mert korán befogták gyermekeiket a mezőgazdasági- és ház körüli munkába - magántanulóként készítette fel a szükséges vizsgákra, amit a legközelebbi kis városban tettek le, általában mind jó eredményt elérve. Így azok, akik iparosnak készültek, már a középiskola (polgári) alsó négy osztályának bizonyítványát is megszerezték.

Abban az időben olyan kis településen még nem különítették el a gyengébb, vagy valamilyen betegséggel, fogyatékossággal született gyermekeket. A faluban a Zsélyi-házaspárnak két lánya - a mai értékeléssel nem ütötte meg a mértéket, hogy elemi iskolába járjanak - de valamennyit foglalkozni kellett velük is az iskolában. Amikor már nagyon zavarták az órákat, tanítójuk egy felsőbb osztályba járó gyerekkel hazakísértette őket. Természetesen nem kaptak osztályzatot, csak azért lehettek a többi gyerek között, hogy némi fegyelem és valamennyi egyéb jó tulajdonság rájuk is ragadjon. Az egyébként helyes két kislány jellegzetes, érdekes szavakat használt, és különös hangsúllyal beszélt. Bennem máig megragadt, amikor egyszer az idősebb így figyelmeztette húgát: "Edi bidáss onnét!" (Értsd: Edit, vigyázz, ill. menj onnan!)

Padba ültette a tanító az iskolába járó gyerekek szüleit is, akik igyekeztek nem elmaradni tőlük. Asszonyok, férfiak tanultak és vizsgáztak, bizonyítványt kaptak. Hamarosan megszűnt az analfabétizmus, tudtak írni-olvasni, és a legalapvetőbb számtani alapműveleteket is elsajátították.

Apám hivatásához híven, fáradságot nem ismerve, mindig nevelt, tanított. Férfiaknak a korszerű mezőgazdaságról, növénytermelésről, állattenyésztésről tartott előadásokat. De szó esett történelemről, földrajzi ismeretekről, tájékoztatta őket a politikai helyzetről, nem feledkezve meg a hazafias nevelésről sem. Az előadásokon mindenki részt vehetett. Nem kellett sok unszolás, különösebb meghívás, mindig szívesen jöttek, megtelt az iskolaterem. Anyukám foglalkozott a lányokkal-asszonyokkal, a falu "tanító nénije". Részt vehettek a nőket érdeklő előadásokon, ezen kívül kézimunkára, varrásra tanította őket, főzőtanfolyamokat szervezett, ahol korszerű, változatos ételek készítését a gyakorlatban sajátították el.

Már gyermekkorban magamba szívtam a helyes táplálkozás fontosságát. Anyukám mindig változatosan állította össze az étkezés kellékeit. Nagy gondot fordított arra, hogy naponta magunkhoz vegyük a nélkülözhetetlen táplálékot: szükséges mennyiségben fehérjét, zsiradékot, szénhidrátot, vitaminokat és ásványi anyagokat. Fő elvének a változatos étkezést tartotta. Sohasem dőlt be az akkor is divatos sajtóhíreknek, amikor azt boncolgatták, mit szabad és mit nem szabad enni. Apukám azt tartotta, hogy általában mindaz propaganda, amit az újságokban időnként hangoztatnak: ha valamiből nagy a raktárkészlet, akkor azt írták és bizonygatták, hogy abból kell többet fogyasztani, mivel az egészséges, vagy fordítva: ami hiánycikk vagy drága, akkor az ártalmas az emberi szervezetre! Lehet, talán túlzás ilyen röviden a magyarázat, de van benne valami, mert időnkint ismét az ellenkezőjét állították.

Egészségügyi témákról is szó esett az előadásokon. Új építkezéseknél rábeszélte a tulajdonost, hogy nagyobb ablakokat nyissanak a házakra, a falak megfelelő szellőzése végett. Amikor megjelent a detektoros, fülhallgatós rádió, majd utána a hangszórós, saját készülékét vitte át a tanterembe, ahol az emberek az időszerű, őket érintő adásokat szinte szájtátva hallgatták, ami számukra csodaszámba ment.

A fiatal tanító az ifjúságot sportra nevelte. Kint a szabadban, az iskola udvarán vagy jó időben a közeli Tóthegy tisztásán, tiszta levegőn tornáztatta a fiatalokat.

Leventéket oktatott; abban az időben ezt a feladatot a kisebb helységekben máshol is a tanítók végezték. Itt is sportra, szabadtéri mozgásra fektette a hangsúlyt.

A falusiak mindennapi gondjaik megoldásához segítséget kaptak a házaspártól, bármikor, bármivel fordulhattak hozzájuk. Orvos, védőnő tíz kilométeres körzetben nem működött, még telefonálni is csak az öt kilométer távolságban fekvő falu postáján lehetett. Betegségben tanácsadás, balesetnél elsősegélynyújtás szerepelt napirenden. Szülésekhez kezdetben egy képzetlen, babonás asszony járt át a szomszéd faluból, aki tudatlanságával több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott volna.

Egyik családnál az asszony hatodik szülése után sem maradt életben az újszülött, mint mondták, halva született. Jómódú családról lévén szó, nagyon vágytak gyermekre. Amikor tudomására jutott Anyámnak a család tragédiája, gyanúsnak tartotta a sok halott gyermeket. Ezért erélyesen föllépve, felszólította a szülésznőt, és a család figyelmét is felhívta, hogy amikor elérkezik a szülés ideje, azonnal értesítsék, addig semmit se tegyenek, amíg ő odaérkezik. Ha elmulasztják, feljelentést tesz. Sejtette, hogy az elpusztult újszülöttek a tudatlanság áldozatai lehettek, igaznak bizonyult.

Egyszerre érkeztek a szülésznővel. Amikor a pici fiú megszületett (aki később e történet írójának az általános iskolában osztálytársa lett), a bábaasszony hosszú, vastag kenderfonalból szőtt lepedőből felszabdalt csíkokkal egész testét, kezeit-lábait szorosan betekerve, kezdte lekötözni, mondván: "nehogy meggörbüljön!" Tulajdonképpen őt is megfojtotta volna, mint korábban született testvéreit, szerencsére édesanyám megakadályozta ebben. Ki tudja, hány pici élet szűnt meg a környéken hasonló módon, tudatlanságából eredően?

Az emberek ragaszkodása a tanító-házaspárhoz megható volt. Földterület vásárlásnál, vagy öröklés esetén, birtok elosztása alkalmával hívtak ugyan földmérő szakembert a városból, mert ezt kötelezővé tették az akkori törvények is, de nem nagyon bíztak meg az idegenben. Apámat kérték föl, mérje át újra a területet, és csak akkor elégedtek meg, ha ő is egyetértett a döntéssel. Mindezekért soha nem kért pénzt, de az emberek sok mindennel meghálálták fáradozását. Ami a ház körül megtermett nekik, szívesen elhozták, így került baromfi, disznóöléskor kóstoló, tojás, tejtermék, stb. az asztalra.

A család ellátásához szükség is volt a fizetés kiegészítésére, éppen ezért édesapám gyakran helyettesítette a szomszédos község plébánia-templomnál a távollévő kántort is. Szabadidejében egyházi zenét írt, egyszer bérmálás alkalmával az érkező püspök fogadására a gyermekkórus az ő szerzeményét adta elő. Verset, zenét, indulókat más alkalomra is alkotott.

Hozzáértésének, lelkiismeretes munkájának meglett az eredménye. Szeretnék megemlékezni arról, milyen volt Apám tanítói munkássága. Én a családi beszélgetéseket előidézve, leginkább arra emlékszem, neki az első világháború, a hét év katonai szolgálata után, kenyérkeresetre szorulva, mérnöki pálya helyett kellett elhelyezkednie abban a kis faluban, ahol azelőtt nem volt iskola, s emiatt a község nagy része írástudatlan maradt. S ott egyetlen tanteremben tanította előbb az egyetlen osztályt, majd így folytatta tovább, aztán egyre több, majd mind a hat osztályt ugyancsak abban az egy teremben kellett nevelni és oktatnia.

Tudom, ez nem időszerű! És mégis, eredményes lett a munkája. Ilyen körülmények között, aki a keze alatt járta ki a hat osztályt, majd az akkor szintén kötelező kétéves ismétlő-iskolát, az a fiatal jó alapokkal indult az életbe. Úgy oktatta a számtant, hogy mindenki tudta, értette az akkori tananyagot. Nem volt olyan, aki megakadt a szorzótáblában, mert amikor az iskolába érve összegyűltek a gyerekek, kórusban, hangosan kezdték mondani az egyszeregyet. Addig is csend és rend uralkodott a teremben, nem ordítoztak fegyelmezetlenül, amíg megjelenik köztük a tanítójuk. A már hat osztályt magába foglaló egyetlen tanteremben zengett a gyerekek kórusa, amint a bűvös számokat skandálják.

A kicsik a nagyokkal együtt mondták, bár sokan nem értették, mégis fülükbe csengett, s azon keresztül rögzült a buksi fejükben az egyszeregy. Először fölfelé: egyszer egy az egy, kétszer egy kettő... tízszer tíz, az száz, majd visszafelé: száz, az tízszer tíz, kilencven az kilencszer tíz stb. - oda és vissza! Apám mindig azt mondta nekik, hogy ezt úgy kell tudni mindenkinek, mint az esti Miatyánkot. Mindenki megtanulta az osztályának megfelelő számtani műveleteket. Akkor rég', abban az emberi és egészen más világban, azok között az egyszerű körülmények között tanultak meg a világtól elzárt kis faluban a gyerekek jól olvasni, megérteni azt, amit olvasnak, írni, helyesen írni, érthető módon beszélni, helyesen beszélni, nem dadogni, hanem édes magyar anyanyelvünket szépen hangsúlyozva, jól ismerni és alkalmazni.

Gyakran hallottam apámtól: aki helyesen tanul meg magyarul beszélni, annak nincs gondja sem az írással, sem a helyesírással, mert tudja, érzi, hogyan kell leírni a szavakat. Nagy gondot fordított a hangsúlyra. Nem "énekeltek" beszéd- vagy olvasás közben, de nem is hadartak a tanítványai. Nem akadt olyan diák nála, aki az első iskolai év végén ne olvasott volna úgy, mint a vízfolyás - ahogyan ő mondta - jól hangsúlyozva, s ne értette volna azt, amit elolvasott. Igen, mindez úgy történt. A hat osztály összetételű tanulók közül egyik osztály írt, másolt vagy fogalmazott, a másik csoport olvasott, a harmadik a számtani műveletekkel foglalkozott. És megtanulták, értették, tudták, amit abban az időben előírtak!

Belém vésődtek apukám hasznos intelmei, aminek egész életem folyamán hasznát vettem. Könnyebb lett az életem a középiskolákban és később is, mivel jó alapokkal indultam otthonról; máig sem felejtettem el, fél évszázad távlatában elakadás nélkül elmondom kisiskoláskoromban tanultakat és a verseket...

A tanítás, oktatás mellett nem feledkezett meg a neveléséről sem, mindig, mindenhol megkövetelte a tiszteletteljes viselkedést a tanulóktól. S a rengeteg munkája mellett még írt is, indulókat, dalokat, novellákat, regényeket, szépen csengő, rímelő verseket. Hányszor elolvastam már elrongyolódott kötetét, legtöbbjét már kívülről tudom! Szép versei közül csak a két, számomra legkedvesebbet itt is bemutatom:

Finta István (1894-1977) versei

Házam... Hazám...
(1921. Kisbárkány)

Hó-koronázta bércek alatt
Csörgedező ér partjainál
Fenyvesek alján, völgynek ölén
Roskadozó vén épület áll.

Csak pici kunyhó, nem palota;
Már moha lepte, rossz a tető,
Néhol a zöld fák ágai közt
Zöldzsalus ablak villan elő.

Égre törő fák háttereként
Ködbe enyészik távoli hegy,
Völgyet övezve zárja a tért;
Erre is látszik, arra is egy.

Zöldell a fű a tér közepén,
Tarka virágja illatot ont.
Kis pad a szélén, karja is áll
Melyet a repkény ága befont.

Itt szabadabban száll a madár,
Zeng a víg ének, csattog a dal;
Áldja az Istent a csalogány,
Melyet a bokrok árnya takar.

Fönt a magasban kört kör után
Ír le a légnek szárnyas ura.
Sziklafokán rak fészket a sas;
Ellene föl nem juthat oda.

Ott a pataknál őzike jön,
Várja a pázsit, jó legelő;
Retten a zajtól, tisztul a tér,
Hogyha a mackó cammog elő.

Néma a környék, emberi hang,
Lárma a csendet nem töri meg;
Pásztor, ha néha erre halad,
Döbben a lelke, szíve remeg.

Szent ez a kis völgy, templom a tér;
Szent az a hajlék, ősi tanyám;
Csak pici kunyhó, nem palota;
Szent, aki lakja, édesanyám.

Messzire elvert onnan a sors;
Látom-e még őt, vagy sohasem?
Vándorok ajka jajra szokott,
Fenyvesek alján könnyes a szem.

Távoli bércek, hegyek alatt
Szenved az ősföld, jajszava száll;
Sóhaj imája, hangja panasz,
Égre kiáltnak kínjai már.

Múlnak az évek, illan a perc,
Csüggedezésre nincsen idő:
Újra derült lesz s kék lesz egünk;
Nagy vala múltunk, szebb a jövő.

Fenyvesek alján, völgynek ölén
Vár pici házam, vár az anyám:
Életem érted áldozom én,
Csak te szabad légy drága hazám.

Temetőben jártam
(1941. Marosvásárhely)

Temetőben jártam
Az anyámmal nemrég,
Fölkelté figyelmem
Az a sok síremlék,

Hatalmas kőkereszt,
Fényes márványlapok,
Szobor is gyakori
Könnyező alakok.

- Óh, mondd, anyácskám!
Melyik itt a legszebb,
De ő nem szólt semmit,
Csak tovább vezetett.

Majd megállt egy sírnál,
Csak zöld gyep takarta,
Kopott fejfa jelzé,
Rámutatott arra:

- Olvasd a felírást! -
S én betűzni kezdtem:
"Kiss Péter közvitéz,
Meghalt tizenötben.

Ifjú szíve vére
A hazáért omlott,
Mikor a ránk-törő
Ellenségre rontott."

- Ilyen fejfát kaptak,
Kik a hazát védték:
Ezért kisleányom
A korhadt fakereszt
A legszebb síremlék.