Első fejezet részlete

Tűz van!

A falu éjszakai csendjét egyszerre félrevert harangzúgás zavarja meg. Mindenki kiugrik az ágyból. Mi, gyerekek is fölriadtunk a nagy lármára. Mi lehet az? Az ebédlőszoba ablakához sietünk, mert onnan szinte nappali világosság szűrődik be a szobába. Nem messze, az úton túli szérűben a lángok, majd' az egekig nyúlnak! A közelben lakók vödrökkel fölszerelve rohannak a szérű felé. Az önkéntes tűzoltók a falu kis szertárából - az akkori egyszerű felszerelésüket vontatva - szintén a helyszínre sietnek.

A nagygazdaság és a szomszédos házak kerekes- vagy gémes-kútjából húzzák, meregetik a vizet. Az egész falu felnőtt lakossága tudja, mi a teendő ilyenkor. Minden kútnál felsorakozik egy-egy csapat. Férfiak, asszonyok és a nagyobb gyerekek állnak sorba és kézről-kézre adják a vödröket, a tűzoltók és a férfiak pedig locsolják, öntözik a tűzcsóvákat. Sietni kell, mert sok kazal sorakozik a szérűben, nem messze állnak a gazdasági épületek, az istálló is, nehogy átkapjon a tűz máshová, mert óriási kárt okozna. Az istállóból már kivezették a megriadt állatokat a falu messzebb eső részére.

Mi gyerekek, sietve ruhát kapkodtunk magunkra és kimentünk az udvar végébe, hogy közelebbről figyeljük az eseményeket. Néztük a veszélyes tűzijátékot, amely nappali fénnyel világította be a keleti égboltot és az egész környéket.

Másnap átmentünk megnézni a tűz nyomait. Két hatalmas szalmakazal lett a lángok martaléka. Mindenütt füst és hamu... A gazda a szomszédok segítségével igyekszik eltakarítani a tűzvész maradványait. Hallgattuk az embereket, akik egymás közt úgy értékelték az esetet: igaz, kár az elégett szalmáért, de hála a gyors és szorgos munkának, na meg annak, hogy nem fújt a szél, ezért a lángok sem terjedtek tovább, mert ott egymástól nem esnek messze a porták, a házak sokkal sűrűbben épültek egymás mellé, mint itt, a faluvégen.

Kukoricafosztás

Őszön mindig nagy a sürgés-forgás a falvak határában. Szorgos gazdák az egész háznéppel együtt takarítják be a termést. A földeken a nyári aratás után, talán legnagyobb munka a burgonya kiszedése, és a kukorica törése, majd hazaszállítása. De még ezzel sincs vége a teendőknek, mert otthon előbb csak nagy halomba rakják a termést, utána sietve minél előbb meg kell szabadítani a fölösleges háncstól, hogy szárítani lehessen. Aki nem eléggé gondos, bizony rosszul jár, mert a kissé nedves kukoricacsövek befüllednek, ha késlekednek a munkával. Ezért aztán minél hamarabb megszervezik a kukoricafosztást, az erre alkalmas borús, esős időben, mikor a többi sürgős őszi teendő a földeken szünetel.

Ilyenkor lányok-legények, de a család idősebb tagjai is, esténként összejönnek és egy-egy gazda pajtájában (fészerében) végzik ezt a munkát. Petróleumlámpa hangulatos félhomályában folyik a fosztás. Lehántják a csövekről a fölösleges rétegeket, a hosszabb háncsból (csuhé) annyit hagynak rajta, hogy párba lehessen kötözni. Utána kirakják (nagyobb gazdáknál külön szárítóba), a hosszú folyosókon e célra fölszerelt rudakra, száradni.

A kukoricafosztást ugyanolyan ünnepélyes módon végezték a falvakban, mint télen a tollfosztást, mert ilyenkor munka mellett mindnyájan, a család apraja-nagyja, meg a szomszédok, ismerősök jól szórakoztak, adomákat, történeteket meséltek, daloltak. Ilyen alkalommal hallottam egy "fűzfapoéta" által költött dalt, amely egy közeli faluban történt tragédiát idézett fel:

"Ki hallotta, hogy Megyerbe' (Nógrádmegyer) mi történt,
a szép Babindalyi Tercsit megölték.
A szép Tercsit kihítták az erdőbe,
Elevenen temették be a fődbe.
A szép Tercsit öltöztetyik fehírbe,
Domonkost meg kísérik a börtönbe.
Domonkos meg levelet ír annyának
fehír párnát kűggyön feje-allyának.
De az annya azt válaszollya rája:
bús könnyeid, legyen a fejed-allya...
Jaj istenem! Hogy lehet illyen anya,
kinek nem kell a maga-szülött fija..."

Talán nem pontos, és hiányos a leírás, de ilyen távlatban ennyire emlékszem vissza. Még ma is fülembe cseng a dal szövege és dallama, amint fosztás közben szomorú hangon éneklik a megható történetet...

Kukoricafosztáskor és télen tollfosztáskor, a háziasszony nagylányával vagy a menyecskével együtt csemegét készít a vendégeknek a frissen morzsolt kukoricából. A főtt kukoricát nagy tálakban darált mákkal és cukorral bőven megszórva kínálják körbe. Az "emberek" (házigazda és a legények) pedig borosüvegeket indítanak körbe, amitől a hangulat egyre emelkedik, s a dallamok messze szállnak a csendes falusi éjszakában...

Az iskolaépület előtt, az út felől (amit később Tátra utcának neveztek), lécből készült, szépen megmunkált, kétszárnyú, kocsibejárónak alkalmas nagykapun, és a kiskapun keresztül lehetett betérni a hatalmas udvarba. A kapuval szemben állt az iskolaépület, azzal egybeépítve a tanítói lakás, balról Luczáék lakóházának tűzfala, jobbról a tanítói lakáshoz tartozó virágoskert terült el, benne kúttal, az utcához közelítve pedig egy kisebb gazdasági udvar.

Száraz időben a nagy udvaron folytak a tornaórák, iskolai "tízpercekben" itt futkároztak a gyerekek, délutánonként pedig ezen a helyen zajlottak a nagy métacsaták és különféle szabadtéri játékok. Arra az időre, amelyre én már vissza tudok emlékezni, az iskolaudvar és a tanítói lakhoz tartozó kerítés mellett hosszan egy virágpad lett kialakítva, amit gondosan ápolt rózsafákkal ültettek be. Minden őszön lehajtották a rózsafák koronáját, és földdel gondosan betakargatták a hideg ellen. Tavasszal aztán kibontották, és a fácskák megfelelő kezelés, gondozás után szinte egész nyáron, és késő őszig bontották a különlegesen szép, illatos virágaikat. Nagyon sokféle rózsa nyílt egymás mellett, mind nemes fajta. Itt pompázott és illatozott a piros, rózsaszín-, a tearózsa, japán-rózsa, babarózsa, a citrom- és narancssárga, bordó és fehér, aztán a fehérrel szegett piros és ki tudja még hányféle virág sok-sok árnyalata. Apukám úgy gondozta ezeket a virágokat, mint egy szakértő kertész. Nyári időben a hozzánk látogató hölgyek innen kapták a csodálatos rózsacsokrokat.

A kert

Apám a lakhatással együtt járó nagy kertet még legénykorában kezdte művelni, betelepíteni. A kert elejét két sor ribizlibokorral leválasztotta a további területtől.
Termett ott fehér és piros, korai és későbbi fajta, kisebb és nagyobb szemű ribizli. Ezen kívül ide kerültek az egresbokrok is. A kert első részén zöldséget termeltek. Finom hagymafélék, húsleveshez használatos zöldségféle: sárgarépa, petrezselyem, karalábé, aztán saláta, uborka, mindenfajta főzeléknek való itt termett meg a családnak.

A ribizlibokrok fölötti részre burgonyát, csemegekukoricát ültettek. Ide került többféle finom gyümölcsöt termő fa: körte, alma, cseresznye, meggy, ringló és birsalma. Az út felőli részen, a kerítést képező bokrok mellett, a kert teljes hosszában szilvafák települtek, mind nemes fajták: fehér, vörös, duránci és ringló, de a legtöbb a nagy szemű, kiváló és jóízű Besztercei szilvafa. Ősszel, teljes érés előtt befőttnek hasznosították, majd később, amikorra jól megérett, kiváló szilvalekvár főtt belőle. Még ma is érzem számban a finom ízét, és lehetőleg csak azt a szilvafajtát keresem, ha vásárolni megyek.

Kisbárkányban 1931-ben, a szilvafák között készült az itt látható családi kép. Balról jobbra: a középső testvérem, István, utána én állok, középen ül Édesanyám és Édesapám, majd Bandi öcsém, végül a legidősebb fiútestvérem: Guszti.

Sok időt töltöttünk a szépen gondozott kertben. Délutánonként - főleg iskolai szünetben - hónunk alá csaptunk egy kis takarót, leszeltünk egy-két karéjjal a finom házi kenyérből, megkentük zsírral vagy vajjal, papírban sót készítettünk, majd átruccantunk a kertbe mindnyájan, vagy én gyakran egyedül is. Szerettem ott uzsonnázni a frissen szedett zöldhagymával, retekkel, megtoldva a kenyeret vitamindús friss zöldfélékkel.

Különös csemegének számított az első friss zöldhagyma vagy retek. Ilyenkor nem mulasztottuk elkántálni kórusban, mielőtt beleharaptunk volna: "Újság hasamba, betegség a pokolba." Néhány lépésre volt a szomszédék kerekes kútja, ahol ezeket megmostuk, uzsonna után nagy bögréből ittunk rá vizet.

Gyakran álmodoztam vagy olvasgattam a ribizli sorok között, néztem a felhők járását, hallgattam a madarak csicsergését, a tücskök ciripelését. Egész délutánokat töltöttem el, kivittem folyóiratokat, könyveket. Egyszer aztán kint felejtettem a Pajtás gyermekújság köteteit, amelyek az őszi esőzések és a téli csapadék hatására tavaszra teljesen szétmállottak.

Később a kert elejére apám áttelepítette a lakásunk előtti virágoskertből a száz családra fölszaporított méhesét. Mindig csodáltam, hogyan tudott bánni ezekkel a szúrós kis bogarakkal. Legtöbbször rövid ujjú ingben dolgozott velük, csak a fejére húzott védőhálós sisakot. A méhecskék ott sétálgattak a csupasz karján százával, mégsem csípték meg. Mikor látta, hogy mi félünk, s elszaladunk, azt mondta: ha valaki nyugodt marad, nem fut, nem csapkod, nem rángatja a kezét, a méhek nem támadják meg. Hiába hallottam ezt tőle többször is, engem gyakran futásra késztettek. Látva, hogy felém szállnak, fölvettem a nyúlcipőt, és nem vártam be őket. Ennek ellenére megesett, hogy megszúrtak. De ez nem okozott nagy gondot; a közelben sorolt a petrezselyem, csipetnyit összemorzsoltam a zöldjéből, azzal dörzsöltem be a csípés helyét, - így semmi baj nem történt, elmúlt a viszketés és a szúrás helye sem maradt meg.

Gyakran játszottam fiútestvéreimmel a kertben, minden fát megmásztunk. Legjobban akkor ízlett az uzsonna, ha valamelyik fa tetején fogyaszthattam el. A tágas iskolaudvaron labda- és métajátékokkal időztünk. Gyakran megkergettek a fiúk, - tudták, hogy iszonyodom a gilisztától, békától, kígyóféléktől, s ezt jól kihasználták ellenem. Nem vártam be, hogy a nyakamba dobják, inkább futásnak eredtem... Talán ezért lettem később a középiskolai éveim alatt olyan jó futó, hogy még érmet is nyertem érte.

Egy alkalommal a nedves réten mászkáltunk. Fiútestvéreim előszeretettel fogdosták össze a békákat. Amikor Guszti bátyám egy siklókígyót szereztek, azt emelgették egy Y-alakú boton a feje fölé, iszonyodva néztem, én nemcsak irtóztam, de féltem is tőle. Uccu neki! - futva indultam, s kifulladva érkeztem haza.

A virágoskerten túl, a melléképület előtt helyezkedett el a kis baromfiudvar. Egy időben szüleim pulykákat is tartottak. Hatalmasra nőttek ezek a szárnyasok. Mikor már iskolába jártam, az én feladataim közé tartozott, hogy a zöldségeskertből a rengeteg hagyma zöldjéből szedjek, azt kellett összevágni, s korpával megszórva lett a pulykák vacsorája. Messziről bűzlöttek a hagymától. Mivel gyakran etettem őket, megszoktak engem, és csoportba verődve kísérgettek, s követtek, ha betértem a baromfiudvarba. Engem sosem bántottak, azonban a pulykakakasok másokkal szemben nem viselkedtek valami nagy barátsággal. Ha idegen tévedt a közelükbe, alaposan megrugdosták erős lábaikkal. Amikor a pulykák nagyra nőttek, házőrzőként úgy vigyázták a portát, mint máshol a kutyák. Előfordult olyan eset, hogy a kapun nem engedtek be senkit, ilyenkor figyelni kellett, ki várakozik ott, és eléje kellett mennünk, hogy megvédjük a pulykakakas haragjától.

Bicikli

Nyurga kislány voltam, lehettem már nyolc éves, mikor apukám kerékpárján biciklizni tanultam. Akkor a faluban még csak neki volt kerékpárja, ezért nagy feltűnést keltettem vele. Fiútestvéreim már úgy-ahogy hajtották a gépet, csak én nem tudtam vele boldogulni; lábaim elég hosszúra nőttek, egyszer én is megpróbáltam. Ha fölsegítettek rá, nemsokára jól haladtam vele, de az ülésre felülni nem tudtam egyedül. Ahhoz segítség kellett, hogy a magas vázon áttéve a lábam, állva hajtsam a két pedált. Ha már elindultam, tekertem rendesen, de a megállással sem boldogultam egyedül.

Történt egyszer, egy későnyári délután, hogy rápattantam a biciklire és elindultam csak úgy, cél nélkül a nagyvilágba. Kikanyarodtam az udvarunkból, le a faluba, onnan irány az egyetlen, faluból kivezető útra. Én csak hajtottam, nagylihegéssel sikerült feljutnom a dombra, az Ebhát-tetőre. Nemsokára ott vagyok Nagybárkány határában. Nem kanyarodtam be a faluba, hanem balra fordulva haladtam tovább, az elágazásnál sem Sámsonháza felé, hanem ott is balra tartottam. Most már volt egy kitűzött célom: átbiciklizem Lucfalvára, meglátogatni barátnőmet, Piroskát. Az út csak rémlett előttem, hiszen kocsival talán csak egyszer jártunk arrafelé. Máskor gyalog szoktunk átrándulni, a hegyen keresztül, mert arra csak egy rövid sétautat jelent.

Csak mentem, hajtottam, az alig ismert úton, míg valóban elértem célomat, és bekanyarodtam a paplak udvarára. Mivel leszállni nem tudok a kerékpárról, már jó messziről elkezdtem csengetni, hogy észrevegyék jöttömet. Kiszaladtak az udvarra, elém. Ekkorra már jól lefékeztem, nem haladtam gyorsan, mert ide is partra kellett fölhajtanom. Kértem őket, fogják meg a biciklit, hogy leszállhassak. Nagyot néztek, mert már szürkülni kezdett. El se tudták képzelni, mit keresek én itt ilyenkor, egyedül. Elmondtam, hogy csak elindultam, s mivel nem tudok föl- és leszállni, hát ide jöttem, és ha segítenek fölszállni rá, hamarosan visszaindulok, csak előbb pihenek egy kicsit.

Abban az időben ritkaságszámba ment a telefon, hogy csak úgy, odaszóljanak, hol vagyok, nem volt más mód, mint az, hogy hazamenjek. Kaptam egy jó uzsonnát, aztán fölültettek a biciklire, majd elindultam az alkonyatban s ugyanúgy, ahogy jöttem, tekertem a pedálokat hazafelé.

Az úton már kezdtem félni, mert sötétedett. Siettem haza, biztos voltam benne, hogy nem fognak megdicsérni a kirándulásomért. Csak annyit tudtak, hogy a testvéreim felültettek a biciklire. Szerencsére, mert minden baj nélkül hazaérkezetem. Annak biztosan örültek, hogy épségben látnak, de alaposan megleckéztettek, amiért szó nélkül, ilyen hosszú útra egyedül elmerészkedtem. Ezt követően már csak arra törekedtem, hogy a kerékpárról leszállni is megtanuljak.