Kétszáz évvel ezelőtt Indiában éltem, és az volt a dolgom, hogy ellenőrizzem az adók beszedését. Sok panasz érkezett a körzetből: az aumenek kétszer hajtják be az összeget a parasztoktól, nem veszik figyelembe a hivatalos kiszámítási rendszert, a saját zsebükre dolgoznak, és hasonlók. A kormánynak egy pillanatra sem voltak kétségei az aumenek tisztességét, vagy inkább annak hiányát illetően; azt is tudták, hogy a parasztok hajlamosak a túlzásokra; én a magam részéről úgy találtam, hogy egyes angol hivatalnokok kezén is több pénz tűnt el, mint amennyit a szokásos módon meg lehet magyarázni. Hálátlan feladat volt, amellyel csak ellenségeket szerezhettem magamnak, ezért ennyi legyen is elég erről.

Egy napon nagyon későn indultam vissza a faluba, ahol a szállásom volt. Egy szolga kísért, aki éppen olyan rosszul ismerte a környéket, mint én magam. Utunk sötét és kanyargós, lámpásunk csak az újhold, az lett volna csoda, ha nem tévedünk el. Egyszer csak észrevettem az alacsony falakat, amelyek a falun kívül épült szentélyt vették körül. Helyben vagyunk, gondoltam, innen már bekötött szemmel is megtalálom a házat, ahol néhány napra szobát béreltem. Szolgám egész nap nem csinált semmit, csak az árnyékban heverészett, ezért most sokkal fáradtabb volt, mint én; el-elmaradozott, és nem vehettem semmi hasznát.

A szentély fala mellett haladtam el, amikor felfigyeltem a tompa nyögésekre. Állat az, vagy ember, aki ennyire szenved? Áthajoltam egy kicsit a falon, és láttam a hold gyenge fényénél, hogy egy asszony fekszik a földön. Fiatalnak látszott, és úgy tűnt, hogy nagy bajban van. Minden gondolkodás nélkül átugrottam a falon. Ma ez már nem menne ilyen könnyen; rozsdásak az izületeim, és a hajdani derékövet se tudnám összekapcsolni; de akkor még nem okozott gondot egy-egy rozzant kerítés. Éppen kinyújtottam a kezemet, hogy az asszonyt fölsegítsem a földről, amikor megzörrentek a bokrok, és a félelmetes jelenés előrelépett.

Volt már némi India-tapasztalatom, de ez minden eddigit meghaladott. Csaknem meztelen férfi állt előttem, sovány és kísérteties, haja zilált szénaboglya, térdig szakállas, villogó szemű, rút, mint az ördög. Az egyik kezében kard villant, a másik kezében is tartott valamit, gondolom, faágakat. Odaszökkent elém, meglepő fürgeséggel, és felszólított, hogy azonnal takarodjak el onnan.

Nem kellett kétszer mondani. A holdfényben sejtelmesen sötétlő szentély, előtte a durva, ügyetlen kezekkel faragott bálvány, a földön fekvő asszony, aki hirtelen vérfagyasztó sikoltást hallatott, a gyilkos Rém, kezében a karddal, mindez együttvéve több volt, mint amennyit az emberi idegrendszer elviselhet. Csendesen átkoztam magam, az én bajom, minek bolyongok fegyvertelenül az éjszakában, amikor úgyszólván beleszaladtam egy másik sötét alak karjaiba. Egy pillanatig azt reméltem, hogy a szolgám; de nem, ő már akkor elmenekült, amikor beugrottam a szentély udvarába, és most hetedhét országon túl járt. Nem a szolgám karjaiba szaladtam, hanem a falusi rendőrébe, aki a szokásos köreit rótta a falu körül.

Némán mutattam a szentély felé, ahonnan most váltakozva hallatszottak a tompa nyögések és a sikoltások.

Kucsh parváni, mondta a rendőr, nem tesz semmit. Szertartás.

De miért éjszaka, és ki az a meztelen ember a meztelen karddal?

Púdzsári. Elkergetni gonosz szellemeket.

Lassan kikerekedett a történet.

Az asszony már több éve férjnél van, de gyerek sehol. A férje köztiszteletben álló kisbirtokos, aki nem tűrheti, hogy sajnálják vagy kigúnyolják. Mivel világos, hogy a meddőséget gonosz szellem okozza, a helyi púdzsárihoz fordult, aki szívesen vállalta az exorcizmust. Először szépen megkérte a szellemet, hogy költözzön ki a raikvar feleségéből, de a makacs szellem nem is válaszolt. Most éppen mindenféle szörnyűséggel fenyegette a bhútát, bár lehet, hogy van más szakkifejezés is a meddővé tévő szellemekre; kétszáz év után nem emlékezhetek mindenre pontosan. A szertartás szokásos menete: a púdzsári kardot ránt, és halállal fenyegeti a gonosz bhútát. Nem egészen világos, hogy lehet megölni egy kísértetet, de a bhúta nagyon fél a kardtól, valamint a nim fa ágaitól. Ez a kettő rendszerint megteszi a hatását, és ész nélkül menekül, amikor a púdzsári ráüt egy faággal az asszonyra. Most már csak néhány imát kell elmondani, az asszony átadja a púdzsárinak, amit fel kell ajánlani az istennőnek, rendszerint rizst, gyümölcsöt és bételdiót.

És ettől a szertartástól lesz gyereke? - kérdeztem, némi kétségekkel.

Nem szertartás, hanem púdzsári, felelte a rendőr, és meg mernék esküdni rá, hogy fülig ért a szája, a sötétség leple alatt.