HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 18

Tagok összesen: 1828

Írás összesen: 45566

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Cselényi P.
2017-12-15 09:26:03

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Finta KataFeltöltés dátuma: 2010-02-07

Életem regénye 8

(Első fejezet részlete)


Távol az otthontól

Internátusban, a közeli kisvárosban. - Amikor az elemi iskola hat osztályát befejeztem, apám készített föl a szükséges tantárgyakból (német nyelvből és matematikából) különbözeti vizsgára. Már kiskoromtól fogva vizsgadrukkos lévén, hamar beláttam, hogy nekem sokkal jobban fel kell készülnöm minden anyagból, mint másnak, ahhoz, hogy jó eredményt érjek el. Így történt most is, 1938. szeptember 1-jén sikeres vizsga letételét követően, a polgári iskola harmadik osztályába kerültem.
Véget ért a gondtalan gyermekkor. Beköltöztettek Pásztóra, bentlakásos iskolába.
Először kerültem távol hosszabb időre az otthontól, így tizenkét évesen szomorúan hagytam ott gyermekkorom emlékeit.

Eleinte nehezen szoktam meg új környezetemet; mindenütt újdonság vett körül. Félszegnek, elhagyottnak éreztem magam az idegen környezetben a városi lányok között. Engem otthon szerénységre, egyszerűségre neveltek, így az ott látottak kisebbrendűséget ébresztettek bennem.
Az első napokban történt, hogy a parkban találkoztam három "nővel", akik karjukat összefonva, vidáman csevegve jöttek velem szemben. Én nagy tisztelettel "kezicsókolommal" köszöntöttem őket. Aztán kisült, hogy nálam alig idősebbek. Gondolom, jót nevethettek magukban a kétcopfos, vézna gyereklányon!
Az internátus épülete (ha Tar felől közelítjük meg) a város elején terpeszkedett; hatalmas, rendezett park tartozott hozzá, asztalokkal, padokkal. Jó időben kivihettük a könyveinket, és ott tanultunk.

Kedves fiatal nevelőnő vigyázott ránk az internátusban, akit kisasszonynak szólítottunk. Magázott bennünket. A leckét kikérdezte és segített, ha igényeltük. Külön tanulószobában készültünk másnapra, ott tartottuk az iskolai felszerelésünket is.
Nagy hálószobákban aludtunk. Hetenként mostunk hajat. Legtöbb lány rövidre nyírt frizurát viselt, csak nekem ért - ülőhelyzetben földig - a dús, szőke hajam, ezért gyakran még éjfélkor is szárítgattam a vaskályha mellett, amikor a többi lány már aludni tért. Otthon anyukám tojássárgájával mosta, kamillateával öblítette a hajamat, és amikor lehetett, napon szárítottam. Két vastag copfot fontunk belőle és nappal koronába csavarva került a fejemre. Szó szerint nehezen cipeltem ezt a fejdíszt.

Az internátus melletti kis lakásban élt az igazgató helyettese, Szeghy tanárnő, aki nekünk számtant tanított. Idős, magányos nőként élt, - senkivel nem beszélt a magánéletéről. Jól öltözött, de mindig sötét ruhában járt, fején kalappal. Megközelíthetetlen volt számunkra, szigorúan bánt a diákokkal, keveset beszélt, féltünk tőle. Az óráin - ha nem értettük a magyarázatait - nem mertünk megkérdezni, pedig gyakran előfordult.
Étkezni bejártunk a városba. Fő utcában egy hosszú, egész udvart betöltő épületben állt a konyha és ebédlő. Nekem nem tetszettek az ételek anyukám finom főztje után. Egy alkalommal kint ültem a folyosón. Paradicsomlevest főztek ebédre, utána tésztát kaptunk. De milyen tésztát! Grízeset! Tészta liszttel! Egyiket sem tudtam megenni.
A paradicsomleves édes volt, mint a méz. Csak úgy szerettem, ahogyan otthon készült. A tésztafélét meg általában nem kedveltem, pláne olyanokat, amilyeneket itt kaptunk. Szétfőtt, egészen más, mint az otthon - a frissen, tojással - készített tésztafélék, de még azok sem voltak nagyon kedvemre valók. S most itt ülök a napon, a szakácsnő és a nevelőnő rosszallása után, éhesen és az otthoni finom ebédekre gondolok... Még évekkel később is a szétfőtt tésztákra, a nekem undorítóan édes paradicsomlevesre emlékezem vissza. Képtelen voltam megenni.

Szintén bent a város egyik mellékutcájában emelkedett a Polgári Fiú- és Leányiskola, ide jártunk át minden nap reggeli után.
Vasárnaponként sorba állítva bennünket, mentünk a nagytemplomba, misére.
Borzasztó naiv voltam. Egyszer kezembe adtak egy "gyónó füzetet". Azt se tudtam, mit jelent az így templomon kívül. Mit felelhetek én ezekre a kérdésekre, például: hogy hívják az ideálját? Vagy: hányszor csókolózott? Kedvenc színészei? Mindez olyannak tűnt előttem, mintha kínai nyelven írták volna. Tény, hogy ezeken én még nem estem át, mozit kívülről sem láttam, így hát, hogy ne nézzenek annyira naivnak, fölényesen kitöltöttem, találomra beírva valamit. Ilyen voltam én, akkor.

Aztán megszoktam azt a kisvárost, de soha nem szerettem ott élni. Csendes, komoly kislányként éltem, idővel megszoktak, megszerettek az osztálytársaim. Lassan beletanultam az ottani életbe. Mindjárt jobban éreztem magam, amikor megbarátkoztam egyik osztálytársnőmmel, akinek helyben laktak a szülei. A lányok azt mondták, olyanok vagyunk, mintha ikrek lennénk. Mi egymást "Tesvérkének" szólítottuk. Ha együtt láttak bennünket, főleg háttal, akkor meg sem tudtak különböztetni bennünket. Egyforma magasak voltunk, mindketten vékonycsontú, karcsúak és szőkék. Talán véletlen, de a hajunkat is egyformán viseltük. Neki is hosszú, két copfba fonták a haját, mint nekem, ugyanazokat a tantárgyakat, és tanárokat szerettük mindketten. Egyforma iskola-köpenyünk volt, együtt jártunk mindenhová. Még a névsorban is egymást követtük: Bakalár, Bedő, Csépe, Csikós, Finta, Fodor. Ő a pásztói főjegyző lánya volt. Ebben az időben gyakran eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi - talán egy korábbi, másik életben együtt éltünk, valóban, mint testvérek. Kicsi koromban talán róla álmodoztam a nagytükör előtt...

Amikor télen a város túlsó felén a szép kis ligeti tó befagyott, oda jártunk korcsolyázni. Eleinte sokat ügyetlenkedtem, gyakran leestem, később már jól siklottam a többiekkel a jégen. Ide csak olyankor mentem - persze mindig csoportban, a nevelőnővel -, amikor a barátnőm is ráért, hogy ott kint is találkozzunk. Szerettem vele együtt lenni, s ez a vonzalom kölcsönös volt bennünk.

Magyar irodalmat és nyelvtant kedves tanárnő, Bordács Margit tanította. Szerettük. Osztályfőnökként sokat foglalkozott velünk; minden gondunkban-bajunkban nyugodtan hozzáfordulhattunk. Egyedül élt a város központjában, a lakásán többször jártunk. A szobáját faragott bútorokkal rendezte be, ablakán sötét bársonyfüggöny díszlett, hatalmas könyvespolcain rengeteg kötet sorakozott. Nekem kedvenc tantárgyam a magyar irodalom, amit ő még az önképzőkör keretében is igyekezett megszerettetni velünk. Gyakran mondtam verset ezeken a foglalkozásokon. Egyszer Petőfinek a Négyökrös szekér című versét kellett előadnom. Emlékszem, borzasztóan izgultam. Pedig szerettem a verseket, és mindegyiket alaposan megőriztem emlékezetemben. Abban az időben tanult költemények legtöbbjét még ma is kívülről elmondom.

A magyar-irodalmon kívül szerettem a rajzórákat. Kézügyességem már kiskoromban mutatkozott, amit láttam, lerajzoltam, amit láttam, minden papírt felhasználtam erre a célra. Főleg női alakokat, arcokat, frizurát rajzoltam, ruhákat terveztem. Nekem nem jelentett nehézséget egy-egy rajzóra. Mások féltek a foglalkozásoktól, én viszont alig vártam. Külön feladatokkal bízott meg a tanárom, látván, hogy jó érzékem van hozzá.

Amikor beiratkoztam a polgári iskola negyedik osztályába, 1939. szeptemberében - nem is olyan messze tőlünk, már folyt a második világháború. (Utólagos bejegyzés: Ebben az időben történt, hogy Hitler csapatai lerohanták Lengyelországot és megkezdték a zsidók üldözését, elkülönítését.) Mi azonban, mint diákok, ebből nem sokat érzékeltünk, elfoglaltak bennünket a tanulmányaink. Pásztón a város végén valamilyen lerobbant mészégető volt, s azt hallottuk, hogy ott gettóban gyűjtik össze a zsidókat, nekünk azt mondták, hogy bűnözőket. Visszagondolva, a közelgő felfordulásnak már ez is intő előjele lehetett, s mi a sétáink alkalmával hangosan énekeltük, hogy: "Minden zsidó menjen Palesztinába-sztínába..." Holott voltak zsidó vallású osztálytársaink, akikkel jó barátságban éltünk és együtt tanultunk. Hogy honnan, kitől hallottuk ezeket az uszító dalokat, azt már nem tudom, de biztos, hogy nem fogtuk föl az értelmét

Visszacsatolták a Felvidék a csonka hazához, az iskolai év elején, egy szép őszi napon kirándulásra vittek bennünket. Autóbusszal jártuk végig a gyönyörű tájakat. Miskolc felé indultunk. Rövid pihenőre megálltunk a városban, találkoztam Guszti bátyámmal, aki akkor a tanítóképzőbe járt, ha jól emlékszem, az utolsóelőtti évfolyamot végezte. Leánytársaim előtt büszkélkedtem csinos és kedves bátyámmal. Fagylalttal várt engem az autóbusznál, felvitt az Avas tetejére, onnan néztünk le a nyüzsgő városra és gyönyörködtünk a tájban.

Elérve a Tátra hegyvonulatait, az erdők gyönyörű őszi színben pompáztak. A sárga, a vörös és barna színek váltakoztak a fenyvesek élénk-zöld színárnyalataival. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, s azzal a jóérzéssel, hogy mindez ismét a magyar hazánkhoz tartozik!
Kassán megnéztük a belvárost, aztán nagy elődünk, II. Rákóczi Ferenc sírjára nemzetiszínű szalaggal átkötött, piros rózsakoszorút helyeztünk. Elvittek Krasznahorka várába, végigjártuk a Tátra nevezetességeit. Rozsnyón megtekintettük az Andrássyak kastélymúzeumát, benne a régi magyar főúr kincseit. Ott eszembe jutottak anyukám ehhez a vidékhez fűződő emlékei. Sokat mesélt Kisszebenről, és Rozsnyóról, a közelében fekvő Kisfeketepatakról, ahol született, ahol az én (általam sosem ismert) nagyapám tanított. Anyukámat ő nevelte, mivel fiatal gyermekként árván maradt. Anyukám Rozsnyón járt középiskolába, ott töltötte a lánykorát. Jó ismeretség fűzte a vele egyidős Andrássy grófkisasszonyhoz. Anna nénit, a másik leánykori barátnőjét egyszer régen meglátogattuk Rozsnyón, a szép városi lakásában, és velem egykorú kislányával együtt játszottam a babáival.

Rozsnyói erdőkben két fiú-unokatestvéremmel csatangoltunk, kék áfonyát szedtünk, megmutatták nekem a bányából kijövő nyílást, ahol víz jött föl a mélyből. Kívülről úgy nézett ki, mint egy falusi kút, körben lécekkel bekerítve, és néhány vödör állandóan körbejárva hozta a felszínre a vizet, és patakként folytatta útját. Mikor egy-egy vödör kiömlött, ismét lefelé haladt, állandó körforgásban, mint egy örökmozgó. A fiúk azt mondták, ez a "kunszt" (ma sem tudom pontosan, itt mi lehetett a jelentése).
Rozsnyón lakott Anyukám bátyja, Pista bácsi is, akinek három fia volt. Unokatestvéreim kalauzoltak a városban, és csatangoltunk a közeli erdőben, ahol kék áfonyát majszoltunk. Megmutatták a "kunszt"-ot, a bányából kijövő nyílást, ahonnan a víz állandó körforgásban jött a felszínre. Kívülről úgy nézett ki, mint egy falusi kút, körben lécekkel elkerítve, és néhány vödör állandóan körbejárva hozta föl a vizet a mélyből, mint egy örökmozgó. Mikor egy-egy vödör kiömlött, folytatta lefelé útját. A fiúk azt mondták, hogy ez a kunszt (ma sem tudom, pontosan mi a jelentése).

Már este volt, amikor a kirándulásról hazafelé jövet, megérkeztünk Kékkőre, ahol megcsodáltuk az út mellett, a hegybe beleépített Nagy-Magyarország térképét, amelyen színes villanyégőkkel rakták ki a négy nagy magyar folyót. "Vigyázz"-ba állva, megálltunk előtte, elénekeltük a Himnuszt, és elmondtuk a magyar imádságot, a Hiszekegyet: Azt hiszem, nem sokan emlékeznek rá, ezért ide leírom:

"Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország föltámadásában. Amen."

Az emberek körbeállva, a meghatottságtól könnyes szemmel hallgatták énekünket és imánkat, mivel nekik nemrég még tilos volt a magyarságuk kinyilvánítása. Mi meg csak álltunk és bámultunk, nem tudtunk betelni a megvilágított látvánnyal, amit még ma is magam elé tudok idézni.

(Kékkő kis község, Északon, Balassagyarmattól, a jelenlegi országhatártól kb. 22 kilométer távolságban. Hosszú évek óta élek ebben a városban, ahonnan gyakran átruccantunk autóval a közeli Nagykürtösre. Mikor megtudtam, hogy annak a közelében (2 kilométerre) fekszik Kékkő, átmentem megnézni. Felidéztem magamban gyermekkori emlékeimet, hogy az a föld ismét elszakadt hazánktól. Ifjú koromban megcsodált térképnek nyoma sem maradt. Nemcsak az idő mosta és gyalulta le azt a részt, ahol villanyégőkkel rakták ki a szép egységet alkotó, a Kárpátoktól koszorúzott Magyarország térképét, a négy folyóval...)

Hamar elszaladt az idő Pásztón. A különbözeti vizsga miatti lemaradásomat nagy szorgalommal behoztam, a negyedik osztályt már kitűnő eredménnyel végeztem el. Külön tárgyként gépírást is tanultam, amit leosztályoztak, és bekerült a tanulmányi értesítőbe, aminek később nagy hasznát láttam.

Testvéreim

Guszti bátyám is Pásztón járt polgári iskolába jóval korábban, mint én, mivel öt évvel voltam nála fiatalabb, s amikor Pásztóra kerültem, ő már Miskolcon a tanítóképzőt végezte (amit 1935-ben kezdett el, és 1940. június 20-án kapta meg tanítói oklevelét, majd később a főiskolán középiskolai tanári oklevelet szerzett).

Pityu bátyám szintén Pásztóról került Jászberénybe, az akkor újjászervezett líceumba. Ez az iskola - ilyen formában - nem sokáig működött, mert amíg oda járt a testvérem, átalakult tanítóképzővé. Később, amikor apukámat áthelyezték Marosvásárhelyre, ott folytatta tanulmányait és 1944. szeptemberében kapta meg a tanítói oklevelet. Azonban ő csupán "véletlenül" szerzett tanítói képesítést, mert eszeágában se fordult meg, hogy tanító legyen. Azért íratták a jászberényi líceumba, hogy onnan érettségi után majd műszaki vonalon tanuljon tovább főiskolán vagy egyetemen. Ő is - mint apánk - inkább a műszaki pályához érzett hajlamot. Mindkettőjük tervét a történelem húzta át: az első- és a második világháború. Úgy is történt, hogy a képzőt befejezve, csupán egy évig tanítóskodott a front után következő rövid iskolai évben. Tanította, és levizsgáztatta a falusi gyerekeket, mivel az oda kinevezett tanítónő hazamenekült a szüleihez.

Legfiatalabb fiútestvérem: Bandi is Pásztón kezdte a középiskolát, majd Marosvásárhelyen folytatta és fejezte be a polgárit, s onnan a tanítóképzőbe iratkozott, ahol csak egy évet fejezhetett be, menekülésünk és a háborús események miatt egy év kihagyással, ő is Jászberényben folytatta és ott kapta meg a tanítói diplomáját 1949-ben.
(Előbb Monoron általános iskolában tanított, majd Budapestre helyezték, ahol a Pedagógiai Főiskolán, matematika-fizikai szakon szaktanári képesítést szerzett 1954. augusztus 31-én. A Kafka Margit Gimnáziumban, később a Thököly úton működő kémia-fizika szakos szakközépiskolában tanított. Közben elvégezte még az Eötvös Lóránd Tudományegyetem fizika tanári szakát 1961. július 9-én fejezte be, és 1999. június 1-jén kapta meg az Arany Oklevelet.)

Barangolások a környéken

Gyermekkorunkban bármikor vállalkoztunk arra, hogy valamilyen ürüggyel - vagy szülői megbízatásra - "átsétáljunk" Sámsonházára, semmit sem jelentett nekünk öt kilométer oda és ugyanannyi vissza, postára vagy üzletbe menni. Nem takarékoskodtunk a járkálással, nem számítottak hegyek, emelkedők. Már szokásunkká vált, hogy hazafelé kerülőutat választunk. A falu szövetkezeti boltjában - a kapott zsebpénzből - pékkenyeret vagy kiflit, hozzá hentes-kolbászt vásároltunk. Nekünk mindkettő különlegesség, mert otthon házilag sütött kenyeret és házikolbászt ettünk. Ezzel az uzsonnával fölszerelve - megbízatásunk teljesítése után - nem az egyenes úton, a várhegy mellett elhaladva tértünk haza, hanem útirányt váltva, képesek voltunk megmászni a meredek hegyet, melynek tetején szájhagyomány szerint valamikor rablólovagvár állt. Mi már nyomát sem találtuk.

Fénykép: Sámsonháza melletti rablólovag-vár.


Megpihentünk a hegy tetején, és gyönyörködtünk a szép kilátásban; ott fogyasztottuk el az elemózsiánkat. Utána nyaktörő utakon, a hegy másik oldalán leereszkedve - nem egyszer nadrágfékkel - folytattuk utunkat hazafelé. Meleg időben az út mellett folyó kis patakban lehűtöttük magunkat, vagy a közeli réten egymásután sorakozó kenderáztató tavak mellett még egy kis ideig érdeklődéssel lestük a kígyókat-békákat.

Köztünk Bandi a legfiatalabb, de ő nőtt a legmagasabbra, s kissé testesebb mindnyájunknál. Egy alkalommal az erdőben járkálva, arra figyeltünk föl, hogy nagyot ordít és termetét meghazudtolva, a magasba ugrálva futásnak ered. Egy lódarázs csípte meg. Akkor azonban még ez sem ártott nekünk. A szokásos módon jártunk el: kéznél levő fűvel-falevéllel bekentük a csípés helyét, és hamar elmúlt tőle a duzzanat.

A lucfalvi evangélikus papéknak két gyermeke született - csupán egy-egy év korkülönbséggel köztünk. Az idősebb fiú György, Pista bátyámnál egy évvel fiatalabb, nálam egy évvel idősebb, Piroska lányuk pedig egy évvel volt fiatalabb nálam. A két család gyakran találkozott egymással. Szülők és gyerekek baráti viszonyba kerültünk. Vagy ők jöttek át hozzánk, vagy mi hozzájuk, máskor meg együtt jártunk kirándulásokra. Hozzájuk a 45o-nál is meredekebb hegyet megmászva, alig messzebb két-három kilométernél.
Egy alkalommal épp' őket vártuk. Vendégeink azonban nem olyan állatbarátok, mint a mi családunk, ezért nekik nem is lehettek olyan tapasztalataik a háziállatokkal kapcsolatban, mint nekünk. Az igaz, etették őket, s főleg a haszonállatokat tartották többre. A fiú - enyhén szólva - ha tehette, csak úgy, szórakozásból, farkánál fogva emelgette a macskákat, ezért mi, ha előre tudtuk jövetelüket, eldugdostuk, biztos helyre bezártuk a cicáinkat.

Amikor az esetet elmeséltük vendégeinknek, nem akarták elhinni. Azonban a saját szemükkel győződtek meg arról, hogy igazat mondunk. (A történet "Anyai gondoskodás" címmel megjelent a Reader's Digest Magazin 2004. júliusi számában.)

Családunk minden tagja, én is, kisgyermekkorom óta mindig szerettem az állatokat, figyeltem életüket; csodálatos teremtmények. Cirmoskánk, kedves anyamacskánk olyan gondoskodásról tett tanúságot, ami igazán nem számít mindennapi esetnek. Három kiscicát hozott a világra. A konyha védett sarkában, nagy kosárban készítettünk nekik puha fészket. Ott élték boldog cicaéletüket. Cirmos ott szoptatta, tisztogatta a kis jószágokat, később onnan gurultak le, egymásba kapaszkodva játszottak csendes békességben. Ekkor történt, hogy tyúkanyó kiköltött egy fészekalja kiscsirkét. Hogy, hogy nem, az egyik tojásból késve bújt elő a csibe, de a kotló nem fogadta el. Szegény pici bolyhos lény magára maradva, állandóan csipogott.

Anyukám egy kis kosárkát kibélelve, fészket készített neki, hogy ne fázzék a kis árva. A kosarat a sütő mellé tettük, hogy jó meleg helye legyen. Igen ám, de szörnyen unatkozott, és egyre kétségbeesettebben csipogott. Nem messze pihentek a cicák saját kosárban. Cicamama fölfigyelt az állandó csipogásra, szemmel láthatóan zavarta a kis állat kétségbeesett siránkozása.

Egyszer észrevettük, hogy otthagyja a cicáit, óvakodva megközelíti a csipogó jószágot, és csendben figyeli. Aztán gyors mozdulattal melléugrik, szájába veszi.
- Ó jaj, azt hittük, véget ért a kiscsibe élete, - de nem!
Mit ad Isten? - odaviszi a szájában, és lerakja kiscicái mellé. Utána ő is kényelmesen melléjük telepedik. A kiscsibe elhallgat, megnyugszik, - az anyacica is. Ezt követően ott melengeti, nyalogatja, mintha saját kölyke lenne. Biztosan csak azon csodálkozott, miért nem szopik úgy, mint a macskakölykök?
A kiscsibe később is mindig ott téblábolt a játékos kismacskák között. Amikor csipogni kezd, Cirmoskánk odamegy hozzá, nyávogva hívja, nyalogatja, úgy terelgeti őt is, mint saját cicáit.
Úgy-e, sokan talán el se hiszik, hogy egy macska képes ápolni a kiscsirkét! Pedig mindez megtörtént.

A másik cicánk, Lulu kandúrunk hófehér bundáját nagy fekete pettyek díszítették. Hatalmas termetű, kedves, barátságos állat, egyben jó egerésző, hasznos jószágként élt velünk. Okos állat lévén, sok mindenre betanítottuk. Amikor magamhoz hívtam, azonnal ott termett, és a térdem fölött jó magasan összekulcsolt kezemet "cica hopp!" - fölszólításra, azonnal fürgén átugrotta, súlyát is meghazudtolva ezzel. Aztán a magasságot egyre emeltem, míg a derékmagasságomat elértük a mutatvánnyal.
A vendégfiúval kapcsolatban azért használtam múlt időt, mert jóval később, érettségi után, - nyári fürdés közben Rahónál, a Tiszába fulladt. Egy baráti társasággal fürödni mentek a vízre, s mindnyájuk közül ő a legjobb úszó, hiszen családjuk gyakran járt nyaralni a Balatonhoz is. Most rosszul lett a vízben, és amikor segítségért kiáltozott, társai nem vették komolyan. Nem hitték el, hogy baja lehet, azt hitték, tréfál. Csak akkor ijedtek meg, amikor már eltűnt a víz alatt. Ott a Tisza gyorsfolyású, hiába keresték, csak napok múlva, holtan láthatták viszont. Akkor vetette fel a víz, amikor édesapja odautazott a borzalmas hír hallatán, és a parton kétségbeesve rohangált fel-alá. Velünk levélben közölték. (A tragikus eset akkor történt, amikor mi már Marosvásárhelyen laktunk.)

Piroskával gyermekkortól fogva mostanáig barátnők maradtunk. Amikor találkozott a két család, ketten félrevonulva, azonnal átöltöztünk "nőknek". Fiókok, szekrények mélyéről előszedett rég' nem hordott ruhákat magunkra öltöttük, azokban libegtünk, botladoztunk a magas sarkú cipőkben, fejünkön régmúlt idők kalapjaival, a tükör előtt tetszelegve, roppant módon megelégedve a látvánnyal. Máskor egy sarokba vagy másik szobába húzódva suttogtuk el titkainkat, alig vártuk a legközelebbi találkozást, hogy azokat megoszthassuk egymással.

Egy nyári szünetben - akkor már tizenévesek lehettünk - ketten mentünk fürödni a Sámsonháza mellett folyó patakba. Ez a hozzánk legközelebb található olyan víz, amely legalább térdig ér. A parton napoztunk, amikor egy jólöltözött úr tartott felénk, közelebb érve vettük észre, hogy ismerős; gyakran megfordult nálunk, ő a körorvosunk. Mindig nálunk ebédelt a védőnővel együtt. Amikor odaérkezett hozzánk, fölálltunk, és szokott barátságos mosolyával nyújtotta üdvözlésre a kezét, mi is hasonlóan tettünk. Hű! És mi történt? Mindkettőnknek udvariasan kezet csókolt! Annyira meglepődtünk, és alig vártuk, hogy elköszönjön tőlünk, mert a kuncogásunkat alig bírtuk magunkba fojtani. Első alkalommal történt ugyanis, hogy egy felnőtt férfi bennünket úgy köszöntött, mint az igazi nőket!

Ez a részlet 22.125 karakter. Folytatása következik.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2010-03-08 11:36:26

válasz Zagyvapart (2010-03-07 19:46:18) üzenetére
Köszönöm az érdeklődést, és a megjegyzésedet - külön is.
Ugyanis olyan nehéz ilyen hosszú anyagot átnézni, hiába teszem föl készen, alaposan ellenőrizve, mégis előfordul, hogy valami hiba marad benne.
Át fogom nézni, és kiemelem belőle a dupla részeket.
Üdvözöllek: Kata
Alkotó
Zagyvapart
Regisztrált:
2007-09-11
Összes értékelés:
1534
Időpont: 2010-03-07 19:46:18

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!

Ez a rész is érdekes volt számomra, változatlanul élvezem az akkori korszak hiteles leírását.
Szabadjon megjegyeznem, hogy néhány bekezdés kétszer került fel, vagyis duplán van.
Amúgy nagyon tetszett, gratulálok: Zagyvapart.
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2010-02-10 10:26:01

válasz hova (2010-02-09 20:12:34) üzenetére
Drága Valika, örülök, ha itt látlak, s annak is, hogy olvasod a regényemet. Az a kedves - egész életre szóló - barátnő pedig - két éve halt meg. Itt a városban tanítónő a lánya, ő hozta ide betegen, és itt hunyta le a szemét örökre.
Közönöm, hogy érdeklődéssel olvasod.
Szeretettel: Kata
Alkotó
hova
Regisztrált:
2009-02-25
Összes értékelés:
2860
Időpont: 2010-02-09 20:12:34

Drága Katám!
Szívesen olvasom az életedet,szerintem mire végetér meg is ismerünk,családoddal együtt.Nekem is volt egy ilyen szép barátságom,egész kislány koromban, még most is tart.Köszönöm,hogy olvashatlak.
Szeretettel üdv:Vali
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2010-02-08 22:00:37

válasz Arthemis (2010-02-08 14:39:07) üzenetére
Már abban az időben is dörögtek az ágyúk, de még nem a határainknál. Csak akkor, mint gyerekek, mi nem sokat törődtünk vele. Szüleink biztosan aggódtak, de nem mutatták nekünk.
Köszönöm a látogatásodat.
Szeretettel: Kata
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2010-02-08 21:57:44

válasz Rozán Eszter (2010-02-08 11:36:30) üzenetére
Tudod, Esztikém, ilyen hosszú idő óta annyi minden történt, s ma már olyan más minden, mint régebben volt. Sok minden jobb, de sok minden bizony negetív irányben "fejlődött".
Örülök, ha érdekel, s köszönöm, hogy látogatszl
Szeretettel: Kata
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2010-02-08 21:54:17

válasz Lyza (2010-02-08 10:04:05) üzenetére
Kedves Lyz!
Már én is többször jártam úgy, hogy kidobott a gép, s mindig akkor, amikor nem mentem el előtte a szöveget. Te is azt tedd, megéri, csak pillanatokkal kerül több időbe.
Kösz. az érdeklődésért.
Szeretettel: Kata
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1311
Időpont: 2010-02-08 14:39:07

Jó olvasni az önéletrajzodat, de úgy látom lassan a kevésbé békés idők következnek...Az imát amit elmondtatok én is ismerem.:)
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7445
Időpont: 2010-02-08 11:36:30

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!
Élevezet számomra önéletrajzodat olvasni. Köszönöm, hogy én is átélhetem életed mozzanatait.

Szeretettel: Eszti
Alkotó
Lyza
Regisztrált:
2009-09-09
Összes értékelés:
3102
Időpont: 2010-02-08 10:04:05

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!
Még élvezettel olvastam az életrajzod lendületes és őszinte sorait, addig kidobott a gép és a hsz elszállt...Így várom a további részeket és gratulálok!
Ölellek: Lyza

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: Sosem címmel a várólistára

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Akire rászakadt az ég 3/3 című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Nem e világból való című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) Wilhelm Busch: A "Weidenbusch" inasa című alkotásho

eferesz bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK V/2. című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Kristályvilág című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Kristályvilág című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK V/2. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK V/2. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK V/1 című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Ha megkérdezed... című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Kezdő író és a vérprofi című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Kezdő író és a vérprofi című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Boldog karácsonyt! című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Kezdő író és a vérprofi című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)