1810-ben a nyugat-bengáli Midnapurban éltem. A város a Kanszabati, röviden Kaszai folyó partján van, egy sereg hindu templommal és mecsettel, amelyek között szerényen bújnak meg a lakóházak. Hivatali munkám miatt gyakran jártam Pathra faluban, amely mindössze két mérföldre van Midnapurtól.

Pathra csak egy kis falu, de több száz dzsaina és hindu templommal a Kaszai mindkét partján. A dzsaina templomok természetesen nagyon régiek, és sokat ártottak nekik a Kaszai gyakori áradásai, de a legtöbb hindu templom egészen új volt, és minden évben újabbak épültek. Kis templomok voltak ezek, és építészetileg sem jelentősek; nem a bengáli típus, hanem az orisszai deul. A helyi legenda szerint egy Lódhrám nevű bráhmana nagy követ talált a falu határában. Megpróbálta kiásni, de a kő nagyon nagy volt, "leért a föld középpontjáig." Azonkívül az ásó érintése nyomán vér szivárgott belőle. Lódhrám megértette, hogy a kőben a magasztos Siva lakik, és épített föléje egy templomot. Mindez még a Mahábháratában elbeszélt nagy háború előtt történt, vagyis több, mint 5,000 éve. Azóta "mindenki" épít egy új templomot a Kaszai partján, ha teheti.

Ezt a legendát a barátom mesélte el, akivel együtt dolgoztam a midnapuri bíróságon. Pathrában lakott egy tágas, de nagyon egyszerű házban. Ha megkérdezték, miért nem költözik be a városba, miért vállalja a mindennapos utazás kényelmetlenségét, kitérően felelte: Szeretem a jó levegőt - Itt sokkal nyugalmasabb az élet - Nem akarok költözködni.

Beszélgetés közben többször is láttam egy fiatal nőt a verandán vagy az egyik ajtóban. Szép, zöld selyemszárit viselt, és rengeteg ékszert. Homlokán ragyogott a maung-tika óriási smaragdja, nyakában csampaka-gali és több vékonyabb aranylánc. Mélázott egy kicsit, aztán visszament a házba.

Megkérdeztem, hogy ki az.

Nincs ott senki, felelte a barátom közömbösen.

Mivel a barátom agglegény volt, a ház pedig két család számára is elég lett volna, azt gondoltam, már értem, miért ragaszkodik annyira Pathrához. A Társaság kifejezetten ellenezte az alkalmazottjai és a bennszülöttek mindenfajta bizalmas kapcsolatát, és a bengáli szépség itt kevésbé volt szem előtt.

A Társaság igazgatóit elég kevéssé érdekelte az erkölcs (bár ők sem voltak restek prédikációkat tartani, amikor hasznosnak ítélték.) A legfontosabb ok az volt, hogy az ilyen irreguláris kapcsolatokból született gyerekek lehetetlen helyzetbe kerültek. Nem fogadta be őket sem a hindu, sem az európai társadalom, és kevés kivételtől eltekintve, szerencsétlen páriaként tengethették az életüket. Névlegesen keresztények voltak, de mindkét kultúrában gyökértelenek.

Mit tegyen egy agglegény Indiában, a 40. évén innen? Nem csaphat föl fakírnak - bár én egy ilyet is láttam, több, mint húsz éves indiai tartózkodásom során csak egyetlen egyet. Elment valahová északra, beköltözött egy barlangba, vagyis megbolondult, a közvélemény ítélete szerint.

Visszatértünk a pathrai templomok rejtélyéhez. Bizony, egyik sem látszott 5,000 évnél régebbinek. Elég, hogy a dzsaina templomok megmaradtak; 1,000-1,500 évükkel megannyi matuzsálem a hindu templomok között. Ebben a gyilkos éghajlatban ez is csoda, jegyezte meg a barátom, kényelmesen megfeledkezve arról, hogy a pathrai tartózkodását éppen a jó levegővel, az egészséges éghajlattal szokta indokolni.

A bengáli szépség ismét megjelent a verandán, mintha csak arról akart volna megbizonyosodni, hogy még itt vagyok-e.

A világ nem sokat tud a pathrai templomokról, folytatta a barátom révedezve. Nem elég jelentősek. De ez nem is baj, legalább még nem fedezték fel maguknak a kíváncsiak. És a híres templomok mindig tele vannak zarándokokkal. Voltam egyszer egy ilyen állomáson. Folyton doboltak és énekeltek, de különösen éjjel. Nem tudom, mikor alszanak a bennszülöttek.

Közben elkészült az ebéd, és két muszlim legény odakinn, az árnyas fák alatt terített. A szakács is muszlim volt, és nem adott sokat a változatosságra. Kecske vagy bárány, három-négy cukros étel; nem ismert ennél többet. Ami engem illet, jobban szeretném a hindu konyhát, de egy tisztességes hindut nem lehet rávenni arra, hogy európaiak szolgálatába álljon. Még a "Rum-Janik" között is csak néhány van, akiknek tényleg minden mindegy.

A zöld száris tündér természetesen nem tartott velünk; a bennszülött asszonyok még a férjükkel sem esznek együtt. Jobb helyeken felszolgálják nekik az ételt, és ők maguk csak a maradékot eszik meg; de még az alacsonyabb kasztok között is megvan az a szokás, hogy a nők félrehúzódnak, nem keverednek a család férfitagjaival.

Ebéd után a barátom elbocsátotta a legényeket; nem szerette, ha belenéznek a whiskys poharába. Magunknak töltögettünk, és nagyokat hallgattunk.

A tündér többször is megjelent a verandán, és én mindannyiszor odanéztem. Tudom, hogy illetlenség, de mágikusan vonzotta a tekintetemet. Ahogy fogyott a whisky, úgy láttam őt egyre szebbnek. Végül a barátomnak is feltűnt. Te, miért vizsgálod annyira a verandámat? Nem valami híres, de azért mégis csak veranda, és én szívesen alszom a szabadban, ha nincs nagyon hideg.

Bocsánat, mondtam erre, a veranda csakugyan elég közönséges, de a hölgy... - Miféle hölgy? - Öö, tudom, hogy nem rendes dolog, de túl csinos ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni. - Biztosíthatlak arról, hogy egyedül lakom, felelte a barátom nagyon komolyan, és a jelen pillanatban nincs senki a veranda mögötti szobákban. Nem tartok gazdasszonyt, mint egyes katolikus papok. - Archibald, nem kell tartanod attól, hogy elárullak. Teljes mértékben megértem, hogy magadhoz vettél egy bengáli leányzót, aki olyan szép, mint Indra egében a hattyúlányok.

A barátom olyan hirtelen pattant fel a helyéről, hogy fellökte a whiskys poharát, és az üveg is komoly veszélybe került. Nem értem, miről beszélsz! Nincs ott senki! Gyere, és nézd meg magad. - Megfogta a karomat, és a ház felé húzott. - Nézz meg mindent, az összes helyiséget. A szolgáim mind hátul vannak a konyhában, vagy ki tudja, hol tekeregnek. Nézd meg a konyhát is. Nézd meg a kertész kunyhóját, vagy amit akarsz. Esküszöm, hogy nem lakik itt semmiféle asszony. - Archibald, mi van veled? Nem kell esküdözni, elhiszem én akkor is, ha csak úgy mondod. - De mit tehettem volna mást, mentem utána engedelmesen.

Az első szobában, ez valami régimódi ebédlő volt, fonott bútorokkal, tényleg nem volt senki. De a következő helyiségben, a tálalóban ott állt a bengáli szépség, és villámlottak a szemei.

Nézd, Archibald, kezdtem, de el is hallgattam rögtön. Barátom viaszsápadt arcán egymást váltották a félelem és a viszolygás, az undor és a rémület. Azt hiszed, hogy van itt valaki, igaz? Azt hiszed, ez egy bengáli boszorkány, talpig zöld lepelben? No hát, idenézz - és vadul csapkodni kezdett maga körül a karjaival. Csak a levegőt hasogatta, a jelenésen keresztül, aki mindvégig mozdulatlanul állt, rezzenéstelen arccal, de villámló szemekkel. - Próbáld meg te is! Üsd meg! Ne félj, nem fogja megérezni.

Habozva kinyújtottam a kezem. Nem ütközött ellenállásba.

Keresztül is gázolhatsz rajta, kiáltott Archibald, nézd csak, megmutatom!

És tényleg keresztülment, oda-vissza, mintha üres lett volna a szoba.

Barátom, mondta Archibald szomorúan, már hetek óta hadakozunk egymással. Nem kétséges, hogy ez dzshadu (boszorkányság), és az egyik vádlott küldte a nyakamra, aki nem értett egyet az ítéletemmel. - Meg is mondta, hogy kicsoda, ismertem én is. Csúnya ügy volt, a fickóra mindössze egyetlen gyilkosságot lehetett rábizonyítani, pedig nagyon valószínű, hogy több is van a rovásán. - Nem szól egy szót sem, csak néz azokkal a villogó szemeivel. Van valami ötleted, hogy mit tehetnék? Talán hívassak egy varázslót én is?

Nem tudom, feleltem, igazán nem tudom, hogy mit javasoljak. De annyit el kell ismerni, hogy annak a gyilkos fickónak kiváló ízlése van.