Eddig meg tudtam számolni az éveimet,
de már oly' sok, megszámlálni sem lehet.
Annyit fáradoztam már az életemben,
most keresem az elmaradt szépségeket.

Elmélkedve futom végig a sok-sok napot,
'mit nekem a jóságos Isten megadott.
Oly' jó lenne nekem visszaidézni gondtalan
ifjú éveimet és a gyermekkoromat...

Ami nekem nem tetszett, vagy rosszul sikerült,
azt átugrottam: mért' bánkódjak megint?
A háborút, fázást, éhezést elfeledtem,
együtt a mindkét kellemetlen férjemmel.

Az első? - Semmi jót nem nyújtott, kivéve három
kedves gyermekem; de a nevelésük már
eszébe se jutott, csak barátokkal kóborolt,
itta a rumos-feketét, s össze-vissza beszélt.

A második? - Ő nálam menedéket keresett,
szórakozni igen, de dolgozni ő sem szeretett,
meg jól élni is, de nem jutott neki rá fedezet,
viszont a pénz költéséhez nagyon jól értett!

Mindenkitől, kollégáktól-szomszédoktól
pénzt kért kölcsön, de visszaadni feledte.
Azok pedig panaszra hozzám jöttek,
hogy férj-uramnak juttassam az eszébe.

Évek multával a gyerekeim nevelése
megmaradt nekem, ezt a kötelességemet
jól teljesítettem: ők tanultak, felnőttek,
munkába jártak, közben váltak-nősültek.

Jöttek az unokák, a nevelésüket sokszor
átvettem, mert a nagymama mindig ráér.
De én szívesen tettem, mert szeretem őket,
s most is, hozzám sokszor örömmel jönnek.

Éveim jutalma, hogy élhetem világom,
szép lenne éltem', ha nem fájna a lábam,
(mert) azt csinálok, amit akarok: olvasok,
zenét hallgatok, s annyit írok -, ami tán' sok!

Számítógépemen kopogok, naponta legalább
nyolc órát szorgalmasan végigdolgozok'
- mintha fizetnének érte! - (de) pénzhiányban
szenvedek, mivel (éveim jutalma a nyugdíj),
s a munkám eredménye csupán éhbér...