Ó áldott a metró zaja,
hogy miatta hozzám hajolsz.
Olyan közel, hogy ha beszélsz
meglibbennek a hajszálaim.
És ne hidd, hogy nem vettem
észre a szikrát a szemedben,
s azt, hogy mikor adios-t lépve
a csípőnk összeér
úgy húzol magadhoz, s oly erővel
mintha az életed függne
attól az egy pillanattól.
És tudom, hogy te is észrevetted,
hogy tőled ellépve a válladon
a kezem hosszabban pihen meg,
mint másokén, de ellene tenni
nem tudok.
Úgy vonz, úgy hív, úgy kacérkodik
velem az a kerek, izmos váll,
hogy a kezem nem akarja elengedni
félve, nem foghatja meg újra...