Kampós orr vagy görög arcél?


Boldogtalan (vagy csak annak vélt?) gyermekkoromban több (konkrétabban több tíz) testi hibát véltem felfedezni magamon. Sokáig (pontosabban az ikrek felcseperedéséig) az orrom alakja, formája, főleg nagysága bosszantott a legjobban.

Gondosan kerültem mások tekintetét, gondoltam, ha én nem nézek senkire, mások sem néznek rám.... Így evickéltem az élet mérges tengerén, mígnem egyszer találkoztam egy idősebb tanítóval, egy igazi férfival, aki felébresztette bennem az önbecsülés halovány tüzecskéjét.
Ne gondoljanak rosszra, vagy valami erotikusra. Csak annyi történt, hogy egy a nevelő tanár (később meg tudtam, hogy művészettörténetet tanít) egy nyári tábor étkezőjében, ebéd közben, a hatalmas tömegben észrevett engem (engem???). És nemcsak hogy észrevett, hanem megközelített és megszólított.

Az akkor még nem ismert furcsa tekintettel méregetett és egyszer csak megszólalt.

- Kedvesem, tudtad, hogy egy igazi görög arcéllel áldott meg a sors? - És ez volt az a mondat, aminek hallatán az addig megtört, megroggyant gerincem kiegyenesedett, tartásom büszkévé vált, állam felcsapódott, sörényem - pontosabban lófarkam - hátravágódott, orrlyukaim kitágultak.
- Igen - válaszoltam büszkén - mintha már említették volna.

(Természetesen hazudtam, de a női vér nem válik vízzé....és ezzel az igennel elindultam a férfiak ámítása elnevezésű rögös uton.)

Pedig ezt senki sem mondta még, de akkor ettől a mondattól egy világ nyílt ki előttem és az emberré (pontosabban Nővé) válás csodás és - addig még nem is sejtett - fájdalommal járó útjára léptem.

Csoda történt ott, abban a gyerektáborban. Amikor leültem a többiek közé egy rút, kampós orrú gyereklány voltam, amikor felálltam, akkor pedig az amforákon megörökített görög istennők egyikének éreztem magam. Már látni véltem magam Hesztiaként, a családi élet védőszentjeként, a győzelem istenőjeként, amint Zeusz kocsiját hajtom, Szelénéként, az ősi hold istenség megszemélyesítőjeként.

Ennek az egy mondatnak azonban több következménye is lett. Egyrészt azonnal szerelmes lettem a tanítóba. (Sajnos erről a rossz szokásomról máig nem tudtam leszokni. Szépet mondanak és már szerelmes is vagyok.)
Másrészt rajongója lettem a történelemnek, a művészettörténetnek és a görög mitológiának.
Harmadrészt innentől már nem számítottam a testi bajok közé az orrom formáját.

Már csak azért sem, mert ezzel egy időben törtek utat maguknak az ikrek a nehézségi erő segítségével kifelé a melltartómból.....

De ez már egy másik történet.


(folyt.köv.: Az ikrek)