Katona nóta: A vezényszót én fogom kiadni

2. Az őrvezető bosszúja

Alig volt több az őrvezető egyéves katonánál. Már nem volt kopasz, de éppen, hogy csak öregkatona volt. Arra számított bevonulnak novemberben az újoncok, és akkortól kezdve nem kell többet folyosót mosnia. Utált folyosót mosni. Amikor még kopasz volt, mindig sóhajtozott, bárcsak lenne legalább egy csontcsillagja, hogy ne kelljen folyosót mosnia. A kopaszok bevonulása késett, de aztán mégis csak megtörtént. A baj csak az volt, hogy az őrszázad nem kapott belőlük. Jutott a karbantartóknak, jutott a hadtápra, jutott a híradósokhoz és a lokátorosokhoz, mindenhova jutott, csak oda nem jutott, ahová Dalesnyin őrvezetőt vezérelte balsorsa. A vezénylés már csak ilyen Valakik odafenn úgy gondolták, az őrszázadba nem kell több ember, valakik ott fenn azt mondták, akik az őrszázadban vannak, lássák el a feladatott az adott állománnyal és punktum. Dalesnyin tehát tovább mosott. Úgy mosta a folyosót, mint egy közönséges balfék alhonvéd, guggolt a piros-fekete kövön és koppanástól koppanásig húzogatta a fókát, vagyis a felmosórongyot. Nem vigasztalta, hogy Szűcs tizedesnek, és Orbán tizedesnek is mosnia kellett a második szakaszból, és Tóth őrvezetőnek a harmadikból, pedig Tóth minta-katona volt, és a századosnak a kedvence volt. Nem kellett folyosót mosni azonban az írnoknak, Veréb Antinak. Senki nem tudta miért nem, de mindenkit bosszantott a dolog. Veréb, ez a sunyi-képű rőt gyerek a falat támasztotta és vigyorgott, miközben társai a követ sikálták. Elviselhetetlen látvány volt Veréb Anti idióta vigyora és az a tudat, hogy más boldogabb századokban a kopaszok mosnak és nem az öregkatonák, és kiváltképpen nem a tisztesek. Decemberre futott ki a lusta idő, és decemberben nagyobb baj is támadt. Dalesnyin a hó első keddjén levelet kapott otthonról. A levél a babájától jött. A babája a következőket írta:

"Képzeld összejöttem Ruth Nándival. Nándi kedves és figyelmes. Sokat beszélgettünk.Beleszerettem, mert elvette a...szóval elvette azt, amit te nem. Ezért most őt szeretem és nem téged. Remélem megérted. És remélem lesz annyi eszed, hogy nem fogsz többet zaklatni. Kérlek, ne írj többet, ne keress. Ha haza engednek majd valamikor, egyszer, kerüld el a faterék portáját. Ne gyere el a farsangi bálba se, eztet tanácsolom, mert tudom milyen vagy, nem bírod magad fékezni és a végén még verekedés lesz, amit nagyon nem akarok. Nem akartam megírni, h így vagyok veled, de úgy gondolom jobb becsületesen, tisztességesen megmondani az igazat, mint sunnyogni, és hazudni. Még egyszer mondom, h mindenképpen megértsed, és az eszedbe véssed: hagyj békén, ne keress, ne írj, pláne ne minden nap, mint ahogy eddig tetted, mer úse válaszolok. Én lezártam az ügyet teveled. Kaki alak vagy. Pukkadj meg. Zsuzsa"

Na ez történt kedden, az Úristen áldott évének decemberében. Szerdán aztán az egész századra rázúdult a vész. Hajnalban vertek fel: riadó! Dalesnyin mellettem futott a teherautóhoz, még aludt szegény és sírt álmában. Motyogott, ahogy elhelyezkedtünk a platón, az eső verte deszka ülőkén. "Zsuzsám, Zsuzsikám, szívem édes meleg dunnája" Száguldott aztán a kocsi negyven emberrel Miskolc főutcáján végig, ahol a villamos jár. Tetemvárra vitték a század pihenőben maradt állományát. Felröppent a hír: lövöldözés volt Tetemváron, megtámadták az őrséget! Megesett az ilyesmi akkoriban, a régi öregek is meséltek róla. Keményen markoltam a fegyverem agyát. Olyan elszánt voltam, mint még soha. Csak nem fogom hagyni, hogy dolgozó népünk vívmányait idegen hatalmak felbérelt pribékjei veszélyeztessék! Dalesnyik őrvezető keskeny, keserű arcéle is ezt az elszánt dacot tükrözte, ahogy nedvesen fel-felvillant az utcai lámpák fényében. De nem találtunk Tetemváron ellenséget. Vagy, ha ott is voltak, elbújtak előlünk félelmükben. Hahó! Az imperijalistáknak csak a szájuk nagy! Kinn kaptuk meg az ebédet, a tábori konyha hozta ki. Csajkából kanalaztuk, nekem nem volt valami gusztusos, mert előző nap a teljesen elhasználódott zsebkendőimet a csajkámban mostam ki. A vaskályha tetejére tettem fel a csajkát, úgy forraltam fel a vizet. Étkezés után leváltották a készültséget. Visszavittek minket a Petőfi laktanyába. Kaptunk egy új feladatot, olajoshordókat kellett pakolnunk estig. Este aztán már csönd volt és nyugalom. Felmostuk kétszer a folyosót és háromszor a WC-t, majd vacsora után még egyszer mindent. Fél kilenckor ült le Dalesnyin a klubszobában, hogy levelet írjon. Maga elé tette a papírt. Leírt egy sort. Felnézett, rám nézett, aki mellette ültem. Az őrület lángja lobogott dióbarna szemében. Meredtünk egymásra, mint két tyúk. Ne, -mondtam, pedig azt se tudtam, mit akar csinálni. Felugrott. Szája habzott. Ordítani kezdett: "megyek és megölöm az Ütit". Hogy miért éppen az ügyeletes tisztet akarta megölni, aki csak egy szimpla kis tisztecske volt valamelyik századból és Dalesnyin őrvezető szenvedéseihez semmi köze nem volt, nem lehetett tudni. Elővette a rohamkését, és mielőtt bármit tehettem volna, kiviharzott a folyosóra. Futottam utána, és futottak a többiek is a fiúk, a bajtársak, akik tanúi voltak a jelenetnek. A laktanya kapujáig futottunk Dalesnyin után. Ott volt az Üti irodája a kapu mellett. Későn érkeztünk. Már nem volt szükség ránk. Az őrség lefegyverezte a lázadót. Földre kényszerítették, hívták a dögészeket. A dögészek kényszerzubbonyt adtak rá, megkötözték a lábait és, mint egy állatot, feldobták egy kétkerekű kézikocsira. Akkor már nagyon csendes volt. Soha többet nem jött vissza közénk. Hogy mi lett a Zsuzsijával azt sem tudom. Én aztán egy évvel később leszereltem és elvettem a régi szeretőmet. Tizenegy gyerekünk született azóta.

Lányok! Kikapós, csalfa, számító maruszják! Ne bánjatok így szegény katona-fiúkkal!