"Végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is".
Mi van akkor, ha én nem szállok le? Elalszom, és már csak akkor térek magamhoz, mikor elindult a szerelvény. Senki nem vette észre, hogy itt ragadtam, ebben a koszos, izzadtságszagú metrókocsiban. Nem marad más társaságom, csak a metróvezető. Megállíthatatlanul robogok a félelmetes katlan, a mindent elnyelő BKV-pokol felé, amit mások csak úgy neveznek: kocsiszín.
Ahogy közeledünk a feketén ásító bejárat felé, mintha lángokat látnék valahol messze, az épület belsejében. Biztosan rám várnak, hogy felemésszenek, engem, aki nem hajtott fejet a felsőbb akaratnak és nem hagyta el a vonatot. Annyira közel vagyunk, hogy látom, ahogy a karszalagos kezek nyúlnak felém.
Megérkeztünk, benn vagyunk a kocsiszínben. Jobbra tőlem kikötözött ellenőrök rázzák láncaikat, mint a megvadult kutyák, előttük egy-egy vizestál. Egyre csak ordítanak, szájukból fröcsög a nyál: "Jegyeket, bérleteket!". Mögöttük sorban állnak azok a szerencsétlenek, akiknek nem volt egyik sem. Homlokukon felirat sötétlik: bliccelő. Én sietve, remegő kézzel felmutatom még érvényes diákbérletem, mire az ellenőrök nyüszítve hátrálni kezdenek. Olyan hatással van rájuk a mozdulat, mintha Drakulának mutatnám a keresztet.
Beljebb robogunk a metrón. Már közelről is látom a lángokat, a kocsi oldalát nyaldossák. Áthaladunk egy végtelennek tűnő szakadék felett, melynek mélyéről kétségbeesett kiáltások törnek fel. A szakadék oldalára koszos fatáblát szegelt valaki: "VISSZAESŐ BLICCELŐK", hirdeti rajta a felirat.
A következő teremben, amely sokkal kisebb, mint az előző, lelassít kicsit a metró. A vezető kiinteget az egyik sarokba, ahol egy hatalmas asztalt korosodó takarítónők hada ül körül. Mindnek cigi lóg ki a szájából, és gines üveg csillog a kezében. Épp egy kártyaparti közepén tartanak. A vezető kedélyes hangon kikiabál nekik: "Hölgyeim, hát maguk nem dolgoznak?". Azok még kedélyesebb hangon válaszolnak: "Jaj, hogy gondolod, aranyoskám, már évek óta nem takarítottunk egyik kocsiban sem!".
Az utolsó teremhez érkezünk. Ez a legnagyobb mind közül. A falak mentén aranyrudak sokasága tornyosul olyan magasra, hogy nem látni a tetejét. A metró megáll, a vezető kiszáll. Én is kiszállok vele -ha már idáig eljutottam, nem hátrálhatok meg. Remegő léptekkel elindulok a vezető után. A terem végében, egy trónuson meglátom őt. Ütött-kopott trónuson ül, két oldalán egy-egy magasabb szintű ellenőr liheg, várja a csontot. Ő maga nyugodtan ül, néha elereszt egy sátáni kacajt, csak a hangulat kedvéért. A vezető letérdel elé, fejet hajt, és egy Nokiás dobozt ad át neki. Ő vörös, duzzadt ujjaival, hegyes, fekete karmos kezével kibontja a dobozt, megszámolja a benne sorakozó papírpénzt, majd vállon veregeti szolgáját, és annyit szól mély, vészjósló hangján: "Ügyes voltál ma, Zsolti.". Ekkor már látom vörös, patás lábát is. Szeme sárgán izzik a sötétben, fején csavarodó szarvain megcsillan a metrókocsi lámpájának fénye. Tudom, hogy elvesztem, innen már nincs visszaút. Hagyó Miklós kezei közé kerültem, és többé nem láthatom a kocsiszín kijáratát.