Nagyon hideg volt ezen a reggelen. A fákat zúzmara borította és a köd sem akart
felszállni. Halottak napja.

A nő feketébe öltözve kisírt szemmel lépegetett, arca meggyötört, halovány s a szemében is csak a tört fény játszott, ahogy rám-nézett.

Egy friss sírhanthoz lépett. Kezében egy csokor fehér őszirózsa, melyet gondosan betett a vázába. Közel álltam hozzá, s elolvastam a sírra írt neveket:
***
Komor Dávid és Dávidka
Éltek 36 évet és 3 évet
***
Az asszony leborult és hangosan zokogott.

Meghatódva néztem, hogy a fájó lélek ennyire tud zokogni.

Nem mertem megszólítani, hiszen a fájdalmat nem lehet enyhíteni, ezért odébb mentem szeretteim sírjához.

Hasonló érzések gyötörtek engem is, de már minden könnyemet elsírtam az évek folyamán.
A hideg csendet az asszony fel-felcsukló zokogása zavarta meg.

Egy idő után elhallgatott.

Ránéztem azt hittem elment, de ott feküdt a sírra borulva.

Odamentem, hogy nehogy megfázzon és rátettem kezemet a vállára, és gyengéden megráztam.

Nem válaszolt.

Most már erőteljesebben és felemeltem a fejét.

Az arcán boldog mosoly és szeme a messzeségbe révedt.

Megnéztem a pulzusát, már nem volt. A síró lélek megszakadt a fájdalomtól.

Örökre együtt volt már szeretteivel.

*****

Csak egy pillanat volt...

Csak egy pillanat volt,
hogy a szív leblokkolt.
A karmazsin színű erek,
gyors áramlása megszűnt,
s a létezés mámora elszállt.
A szemek dermedten révültek,
vesztek el a messzeség homályában.
A test megadóan pihent az öröklétben.
S a lélek csodálkozva nézte üres porhüvelyét.