Átléptem a küszöbön, nincs vissza út.
A tegnap sarát most lerázom,
fagyba indulok, tisztán, valami új felé,
belül még csak parázs, és én fázom.

De tűz kell, hogy legyen, idővel,
lángoló, vad, szenvedélyes,
olvadt jég lesz minden könnyem,
szemembe csillag gyúl majd, fényes.

Átgázolok a mocsáron, kín, gyötrelem
nehezíti minden léptem,
vérem visz előre, hol a Nap kel,
mert erős bástya az akarat, úgy érzem.

De agyamba fészket rak a félelem,
ragadozó karma kételyt vés belém,
az ismeretlen magas fala tornyosul,
mint akadály lép a jövő elém.

Valami elkezdődött, a fal ledől,
izmom feszül, inam szakad,
arcomra ül ezernyi gondolat,
egy hang kiált: csak add magad.

Senki nem segít, ne várd.
Egyedül mész, tüskék marnak beléd,
lépted botlik az út göröngyén,
véres nyálat fröcsögnek feléd.

Vas bakancsok taposnak rám,
miden hol bűzös mocsár,
lehúzna, hogy döglegyek,
de én mégis megyek.

Megyek a Nap felé,
hol minden fényes, kisimulnak a ráncok,
mosolykönnyek ragyognak,
és virágok nyílnak, meg valóra vált álmok.