Johann Wolfgang von Goethe/ 1749-1832/





Minerva, mikor kedvencét
Prométheuszt, hogy köszöntse,
nektárral telt tálacskával
az égből a földre jött le,
benne rejtett boldogsággal,
-hogy a népek tele vággyal
éljenek a művészetnek-
szaladt, mint akit kergetnek,
hogy Jupiter meg nem lássa;
Megbillent az arany tálka,
belőle néhány cseppecske
épp a zöld mezőn esett le.

Közel a szorgos méhecskék
nyomban szedegetni kezdték;
Meg a tarka, dolgos lepkék
kapkodták el egy- egy cseppjét;
Egyedül, csak az idétlen
pók szaladgált most is tétlen.

Ők, s a többi szelíd jószág
ízlelgették, ez boldogság!
Tőlük tudták meg a népnek,
mért is öröm a Művészet.


Koosán Ildikó műfordítása



Die Nektartropfen





Als Minerva, jenen Liebling,
Den Prometheus, zu begünst'gen,
Eine volle Nektarschale
Von dem Himmel niederbrachte,
Seine Menschen zu beglücken
Und den Trieb zu holden Künsten
Ihrem Busen einzuflößen,
Eilte sie mit schnellen Füßen,
Daß sie Jupiter nicht sähe;
Und die goldne Schale schwankte,
Und es fielen wenig Tropfen
Auf den grünen Boden nieder.

Emsig waren drauf die Bienen
Hinterher und saugten fleißig;
Kam der Schmetterling geschäftig,
Auch ein Tröpfchen zu erhaschen;
Selbst die ungestalte Spinne
Kroch herbei und sog gewaltig.

Glücklich haben sie gekostet,
Sie und andre zarte Tierchen!
Denn sie teilen mit dem Menschen
Nun das schönste Glück, die Kunst.