HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 23

Tagok összesen: 1817

Írás összesen: 45230

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

ElizabethSuzanne
2017-09-10 09:53:13

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2010-05-11

Artwarock-hause


Első rész


Több mint húsz év távlatából idézem fel az Artwarock-hause képét. Egy monumentális építményt látok, ami minden művészi ízlést és gondosságot nélkülöz, és úgy trónol a lapos, unalmas vidék közepén, mint lócitrom az úttesten. Amikor a bérkocsi ablakából először megpillantottam, a szorongáson kívül semmi más érzés nem fogott el. Az épület egyre nőtt, ahogy egyre közelebb ért a kocsi, végül betöltötte az egész teret, és akkor már nem volt ott semmi más, csak falak, kapuk, szögletek, lőrésszerű apró ablakok.
A közhiedelem szerint az Artwarock-hause a legjobb, legszínvonalasabb középfokú iskola volt messze földön. De beszéltek róla sok mindent. "Sznobok iskolája", -mondták róla. "Csodabogarak tanítják ott a tudományt csodabogaraknak!"
Amikor apám abbéli reményében, hogy középiskoláimat elvégezve majdan egyetemre mehetek, beíratott ebbe a műintézménybe örültem is, meg nem is. Extravagáns viselkedésemmel kilógtam már akkori iskolám szűklátókörű, egyenruha viselésére, és sok egyéb más butaságra kényszerítő kereteiből, ideje volt váltani. De egyúttal féltem is a változástól, mint ahogy 17 évesen fél az ember otthagyni a megszokottat, és nekiugrani az ismeretlennek.
Látom magam, amint belépek a kapun. Szürke öltöny van rajtam, kék ingem fölött sárga nyakkendőt viselek. Modernnek, merésznek érzem magam, büszke és öntelt képet erőltetek magamra, míg közben legbelül úgy mászok a porban akár a földigiliszta. Senki nem jön elém, senki nem fogad. Nincs beiratkozás, még befogadás se. Egyszerűen csak ott vagyok. Folyosók, átjárók tömkelegén vergődök keresztül, míg végül bejutok az épület belsejébe. Ez egy hatalmas átrium, oldalt karzatokkal. Oszlopcsarnokok, labirintusok szabdalják szét a teret. A kerengőkben és minden oldalon és középen fura alakok kavalkádja: maskarába öltözött fiúk és lányok jönnek-mennek, futnak, sétálnak, ácsorognak, ugrabugrálnak. Főleg fiúk, lányt csak elvétve látok. És egy-két idősebb férfi és nő is feltűnik itt-ott a tömegben. Ezek, csakúgy, mint a fiatalok jelmezben vannak, én legalábbis jelmeznek nézem a rajtuk lévő csiricsáré öltözetet. Elszalad mellettem egy középkorú asszony. Haja rendetlen, lobogva hullámzik. Rózsaszínű babaruha van rajta, az egyik ősz tincsében kék pántlika, két bokáján két narancssárga masni. Rám se néz, észre sem vesz. Gesztikulálva magyaráz a mellette szaladóknak. Az egyik fiú ebben a csoportban pepita felsőkabátot visel, cilinder van a fején, sétapálca a kezében. Ez egy magas, hosszú fiú, nálam is nagyobb vagy fél fejjel. Mögötte méreteseket lép egy kis kövér, ő bohócruhában van, csörgősipka fityeg a fején, felkunkorodó papucs a lábán. A többi is mind maskara. Ádám ádámkosztümben van, leszámítva az alig valamit takaró ágyékkötőt, és Éván sincs sokkal több. Éva rettenetesen csúnya lány, túl nagy a szája és az orra, és túl kicsi az a testrésze, nem is látszik, annyira lapos a fügefa-levél alatt, ami a korombéli fiúk szerint jó, ha legalább közepes méretű, és igézően domborodó.
Megnéztem ezt a két figurát, amikor a közelembe értek, és észrevettem, hogy ami távolról meztelen bőrnek tűnt, az, valójában harisnyaszerű átlátszó anyag volt. Jót derültem magamban a turpisságon, és mentem tovább, hogy eljussak valahova, Isten tudja hova, ahol majd mondanak nekem néhány dolgot, eligazítanak az itteni életet illetően.
Meddő, hiú törekvés volt! Sehova nem jutottam el! Órákkal később ugyanott találtam magam, mint ahonnan elindultam, a csarnok közepén. Ugyanott? Na, ebben aztán egyáltalán nem voltam biztos. Az átrium mindenütt egyforma volt, és mindenütt egészen más.
Az ember azt gondolná épp ésszel, hogy, senki nem érezheti jól magát olyan helyen, ahol az embert gőgös elutasító arcok fogadják, és, ha kérdez valakitől valamit elfordulnak és más irányba néznek. Lehet, hogy általában így van, sőt, biztos, hogy általában így van. Én viszont, bármi különösen hangzik is, igenis jó éreztem magam, még az egyre erősödő testi szükségleteim -éhes voltam, szomjas voltam és igénybe kellett volna vennem a mellékhelyiséget- sem zavartak, észre se vettem őket. Lubickoltam, mint hal a vízben! A víz jó hasonlat, legalább olyan jó, mintha valaki mondjuk algebra-tétellel példálózik egy nívós társasági eszmecsere alkalmával, amikor az elégia műfaja kerül szóba. Olyan voltam, mint egy pohár piros színező-tablettával megfestett víz, amikor a tutajról beleöntik a folyóba. Csináltam már ilyet Mos Mortimetnél, a torkolat közelében. A piros víz a pohárból lágyan belecsurrant a folyó zöldesszürke vizébe, és szétoszlott, feloldódott benne. Pillanattal később már nyoma sem látszott, szürke és zöldes színű volt a folyó a tutaj körül.
Én voltam a pohár víz, feloszlottam, szétmálltam a pepita, paradicsommadár színekben tobzódó, hullázó, hömpölygő, áramló és a széleken tehetetlenül megfeneklő közegben. Órák teltek el. Mállott, mállott büszke egóm. A nap végére nem maradt belőle semmi. Sötétedett már, az átrium tetejét fedő hatalmas, ívelt üvegtető elhomályosodott. A csarnok lassan kezdett ürülni. Mintha véletlenül történne, a pepita fiú lépett mellém ekkor. Sétapálcáját forgatva rám kacsintott és intett. Érthettem, ahogy akartam. Elindult, ki a tömegből, én jobb híján követtem. Hosszú utat tettünk meg a labirintusokban és az oszlopcsarnokokban. Ő ment elől, én mögötte. Megpróbáltam melléje férkőzni, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, de nem sikerült, simán lerázott. Egyszer, egy nyílt, tágas helyen, a színpadszerű dobogó közelében mégis sikerült mellé lépnem. "Mi folyik itt?" -kérdeztem tőle nem éppen túl nagy empátiával. Éhes voltam, fáradt és féltem, a lubickolok, mint a hal érzés kezdett elmúlni. "Panta rhei" -válaszolta vállat vonva. Rám se nézett. Úgy tartotta a fejét, mint valami főméltóság. Utálnom kellett volna, de nem tudtam utálni. Munkált bennem valami halvány sejtés, hogy ez a nevetséges maskarába bújt, lehetetlen modorú fiú egy éven belül a legjobb barátom lesz.
Az ő segítségével szállást találtam. A kollégium a grandiózus épületegyüttes túlsó oldalán terült el, szó szerint kell érteni az "elterült" kifejezést, mert nem egyetlen épületről volt szó, egymáshoz kapcsolódóan sok-sok kisebb, nagyobb épület volt ott, egyszintesek, két és háromszintesek, és egy toronyház is, ebben is szálláshelyek voltak, na és itt volt az étkezde és a filmvetítő terem is. Persze mindezt nem aznap tudtam meg, hanem apránként fedeztem fel, ahogy teltek a napok, a hetek.
Az oktatás rendszeréről külön kell szólnom. Ilyesmit még életemben nem láttam és el se tudtam volna képzelni. Ha valaki elmeséli a kinti világban, hogy az Artwarock-hausban hogy megy a tanítás, kinevettem volna. Hol is kezdjem. Nem voltak évfolyamok, nem voltak osztályok, nem voltak tankörök. A professzorok, tanárok az átriumban sétáltak, és magyaráztak. Akárki odacsapódhatott és bekapcsolódhatott a témába. Tanár és diák csak beszélgettek egymással. Ha a diák még nem tartott ott, hogy megértse azt a tételt, ami éppen aznap terítéken volt, arrébbsétált és csatlakozott egy másik mászkáló, beszélgető csoporthoz. Tudom, hogy ez túl bonyolult. Elsőre én se értettem, sőt másodjára se. Megpróbálom elmagyarázni a saját példám alapján. Én a korábbi iskolámban, ahonnan eljöttem (ahonnan el kellett jönnöm!) tizenegyedikes voltam. Kémia tantárgyból a mi osztályunk, a régi iskolámban a szerves-kémiánál tartott, de nem jutottunk el még a biokémiáig. Na, hát, én úgy jártam az Artwarock-hausban, hogy, mivel a kémia az egyik kedvenc tárgyam volt, hallván az átrium közepén, hogy az egyik csoport a sejtlégzésről ejt szót, csatlakoztam hozzájuk, gyalogoltam velük az átjárókban és a passzázsokban és füleltem, ahogy csak bírtam. Valami Crebs-Szentgyörgyi ciklusról beszélgettek, s kilyukadtak a piroszőllősavhoz. Egy mukkot sem értettem belőle, így hát szomorú szívvel otthagytam őket. Később rájöttem, hogy az, az előadás a tizenkettedikeseknek szólt, illetve azoknak, akik már ott tartottak tudásban, hogy megértették. Keresnem kellett másik alkalmat, amikor az aminosavakról beszél a tanár, az aminosavakban már én is otthon voltam, s pár nap múlva véletlenül rá is leltem egy ilyen előadásra. Félreértés ne essék, ez tényleg így ment. Nekünk magunknak kellett megkeresnünk a nekünk megfelelő szintű előadásokat. Hogy melyik tanár mikor, miről tart előadást, arra nézve nem volt semmiféle eligazítás, vagy kiírás. Úgy tűnt, a tanár szeszélye dönti el, mikor mit fog előadni. Figyelni kellett és mozogni. Ezért volt az átriumban az a folyamatos fel-alá futkorászás, ami az első nap oly furcsa volt számomra, furcsa, mondom, de távolról sem idegen!
Az iskola alapelve és első számú szabálya a teljes és tökéletes szabadságra való törekvés volt. A jelmez az Artwarock-hausban valamiféle egyenruha volt, akként szolgált, mint más iskolákban például az iskola-köpeny, vagy az egyensapka. De, ha valaki arra gondol, hogy kötelező volt maskarában járni, az nagyot téved. Viselhettem volna a saját szürke öltönyömet, kék ingemet, sárga nyakkendőmet, senki nem szólt volna érte. Állítom, még megjegyzést se tettek volna. Három napig hordtam a sajátomat, aztán bementem a jelmeztárba, amit Tord Ronwill, ő volt a pepita-kabátos, már az első nap megmutatott, és a magam elhatározásából választottam magamnak egy cowboy jelmezt. A jelmezhez kis, festett falovacska tartozott, gyermekjáték lovacska, megragadtam két oldalt a két fogantyúját, a lábam közé szorítottam és a negyedik nap ennek hátán ügettem be az átriumba, elénekelve a közismert dalt: "mexicói préripusztán cowboy lovagol". Nem volt kötelező ugyanazt a jelmezt viselni, de nem volt kötelező az ellenkezője sem. Nem volt kötelező lemenni az átriumba, és csatlakozni valamelyik előadáshoz, nem volt kötelező a kollégiumban lakni, tanulni, vizsgázni.
Vizsga egyébként sem volt, osztályok sem voltak, megbukni nem lehetett. Ha azonban valaki nem tanult, vagy észbeli képességei nem tették lehetővé, hogy megértse a nívós előadásokat, nem sokáig maradhatott az Artwarock-hause növendéke. A tanítás folyamatos beszélgetés formájában zajlott a tanár és a tankör között. Ha egy diák úgy járt, hogy rendre nem tudott bekapcsolódni az eszmecserébe, szóltak neki. Nem is kellett, hogy a tanár szóljon, elég volt, ha a társak tettek néhány epés megjegyzést. A lusta és buta diák ki lett közösítve. Magányos lett, légüres térben mozgott és végül önként távozott.
Az intézetben senki nem viselte a saját nevét. Viselhette volna, nem szólt ellene szabály. De nem volt divat a saját név. Az volt a divat, hogy a hallgató választott magának valami rettenetesen hangzó álnevet. Én például Kród Darak lettem a pepita fiú jóvoltából. Igen, emlékszem, Trod Ronwill nevezett először így, ő aggatta rám ezt a nevet. A kis kövér bohócot Laurenhetti Murakának hívták, Ádámot Bartaknak, Évát Zwitlibének. Egy másik lánynak, akivel valamelyik előadáson összefutottam Erti Lesse volt a neve. Ő volt az egyetlen lány az iskolában, aki nem volt csúnya, kedves, vidám közvetlen teremtés volt.
Szerettem volna közelebbi ismeretségbe kerülni vele, ezért tudatosan kezdtem keresni azokat az előadásokat, amelyeket ő is kultivál. Egy idő után rájöttem, Erti Lessét a költészet, a hittudomány és a történelem érdekli elsősorban. Csatlakoztam ezekhez az előadásokhoz. Így kerültem kapcsolatba a költészettel, melyhez tudat alatt mindig vonzódtam.
Gondolataim és cselekedeteim rugóját azonban azt hiszem, a költészethez való ösztönös vonzódás mellett inkább az mozgatta, hogy hiányzott egy lány az életemből! 17 éves voltam, így volt természetes.
Udvarolni kezdtem Ertinek.

(Folytatása következik)

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7489
Időpont: 2010-05-13 19:36:45

Kedves Kata! Nagyon örülök, h megtiszteltél azzal, h elolvastad és h reagáltál rá! Köszönöm az elismerést.
Sok szeretettel üdvözöllek: én
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11596
Időpont: 2010-05-13 18:07:45

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Ez bizony egy fura iskola, különös tanítási módszerrel. Jaj, csak "illetékesek" meg ne taálják, még annyira megtetszene nekik, hogy bevezetnék. Itt már csak ez hiányozna, annyiféle módszer bukott már meg, hogy eggyel több vagy kevesebb, nem is számítana.
Ezer szerencse, hogy a végén tudomásunkra hoztad, hogy álmodtad.
Jó a fantáziád, és hogy hibátlanul írsz, jelessel honorálom.
Üdvözöllek: Kata
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7489
Időpont: 2010-05-12 20:15:11

válasz Rozán Eszter (2010-05-12 09:42:11) üzenetére
Szia Eszti!

Eltaláltad ezt a történetet tényleg álmodtam. A szó szoros értelmében, aludtam és álmodtam Persze, most agogy írom kicsit kiszínezem, de csak arészleteket, még így sem lesz annyira élethű, mint az eredeti álom. Az álmok nagyon valóságosak, képtelen dolgokat képes az ember megálmodni, és akkor az álmában annyira természetees. nekem is az volt, hogy 17 éves voltam és egy olyan iskolába jártam, ahol maskarák futkostak fel és alá az átriumban. Szeretettel ölellek: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7440
Időpont: 2010-05-12 09:42:11

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia!
Érdekes iskola! Netán álmaid iskoláját írtad le? Mindenesetre nagyon élveztes, és nem is Bödön írása lenne, ha nem lenne benne udvarlás!

Szeretettel: Eszti

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tavaszt mesélj című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Tavaszt mesélj című alkotáshoz

Bálint István bejegyzést írt a(z) Anyegin második levele 2017 című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Út a Paradicsomba 2/1 című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Út a Paradicsomba 2/1 című alkotáshoz

Kőműves Ida alkotást töltött fel Út a Paradicsomba 2/2 címmel a várólistára

efmatild bejegyzést írt a(z) Út a Paradicsomba 2/1 című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Veled álmodtam című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Nem adom... című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Útikalauz című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szemtől szembe című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Legyen hó! című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak MK IV/1. című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Fogadj örökbe címmel a várólistára

Németh István alkotást töltött fel Üzenet címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)