Soha nem akartam többet... csak megérteni a világot. Megérteni, hogy én miért vagyok benne és hogy a Többi mit keres itt? Hasznos tagja lenni a társadalomnak. A hasznos tag alatt mit is értünk? Benne vagyok és élek - ezzel tag vagyok.
Hasznosnak akkor tekintenek, ha szolgálom a közt: dolgozom, tisztességesen egy nőt "tartok" - csúnya szó, inkább szeretek - aki hazavár az otthonba, az otthonunkba, amit megteremtettünk, amit mi teremtettünk, s gyermekünkben az én és az Ő szemét látom. Mit jelent ez és mit kell ehhez tenni? Ahhoz, hogy az életnek értelme legyen, el kell kezdeni, vagyis meg kell születni. A születést nem mi választjuk, de nem is azok, akik eldöntik, hogy egy új életnek van most itt az alkonya. Ők sem tudják, hogy én ki leszek, s én sem tudom, ki lettem volna, ha nem én leszek...
Életünk során néha elfelejtjük, hogy létezik más is, mint egy evolúciós berögződés. Hogy többek vagyunk, s mindannyian többet érünk holmi "biológia csodánál", amit itt, ezen a bolygón életnek hívunk. Ha körülnézünk, apró dolgok mellett a mi létünk kicsinyes, gyakorlatilag eltörpül. Ha értelme van is - egyik oldal sem bizonyított - mindenesetre érdemes arra is figyelni, hogy más is van itt rajtunk kívül. Azt is jó tudni, hogy nehéz járni ezt az utat: embernek megszületni könnyű, de emberként meghalni keveseknek sikerül... s hogy miért? Mert egyszerűen hátat fordítanak mindennek, átgázolnak a másikon és önző módon csak az ÉN-t látják. Nincs senki, csak az ÉN.
Néha görcsösen ember akarok lenni, néha - anélkül hogy figyelnék rá - több tudok lenni, s van időszak, amikor több akarok lenni, de nem tudok. Mert mint ahogy a varázslat, úgy az ember is múlandó és főként nem kényszeríthető.
Soha nem akartam többet.. csak szabad lenni, mint a madár és szárnyalni a kék ég felett. Írni akartam, szépet, hogy kiadjam magamból mindazt, amit érzek. S hogy miért? Talán mert zavar, hogy nem érzi az egész világ, talán azért, mert az, ha megosztom mással, nem csak nekem lesz öröm, hanem tudatra ébred az emberiség. Sajnos azonban rá kellett jönnöm, hogy az írás és a zene szép eszközök, de kevesek mindehhez. Nem tudok velük célt érni, s talán azért, mert görcsösen akarom. Mert ember is úgy akarok lenni, hogy figyeljem... hogy tudatoson legyek s maradjak az.
Esős, borús napokon magányomban gyakran gondolok sok mindenre. Megfogalmazódik bennem a mi lett volna ha és minden életúttal kapcsolatos kérdés. Aztán meggyújtok 8 gyertyát. Az asztal közepére helyezem őket. Késő délután van. Az ég már most sötét, csak halvány napsugár szűrődik be az ablakon az elhúzott függöny rései között. Úgy érzem, az idő végtelen, s nem is lehet más. Nyugalom jár át, kicsit megpihen zilált lelkem, ahogy a lángok fényében ringatom magam. Nem akarok világot váltani, nem akarok megfelelni a társadalomnak, nem akarok gondolni se rosszra, se jóra, csak figyelni azt a csodát, ami körülvesz: a világunkat. Hiszen annyira véges csoda, hogy kár lenne akár 1 másodpercet is elvesztegetni másra. Hiszek benne, s az emberi boldogságban. S onnantól minden bú szertefoszlik, mígnem el nem alszik az egyik gyertya. Az eddig 8 helyett, már csak 7 lobod és nyaldossa a mécses oldalát. A 8. láng meghalt. Így élem meg. Jó volt pedig együtt lenni és merülni bennük. S felmerül bennem a kérdés: vajon miért ő? Érezte-e, hogy be fog következni? Nagyjából együtt születtek - hiszen együtt gyújtottam meg őket, ezért míg ezen merengek, további két láng kialszik. Már csak 5 mécses világít a sötétben. Ekkor elgondolkozok: miért az elmúlással foglalkoztam? Miért szenteltem időt annak, ami már nincs és miért nem foglalkoztam azzal, ami még maradt nekem? Miért nem azt csodáltam, ahelyett, hogy a másikat sirattam, hiszen neki már mindegy. Önző lett volna? Kinek a szemében? Ő már elment és talán életét sokkal teljesebben élte meg, mint én. Talán sosem foglalkozott volna ilyen kérdésekkel. További 3 mécses alszik ki. Már csak kettő lobog, megszűnni látszó lánggal. Egészen sötét van már, a szoba fényét csak az ő fényük tartja életben. Lefekszem az ágyra s onnan figyelem őket tovább. A két láng közül észreveszem, hogy az egyik gyengülni kezd. Már nem félek, tudom, hogy ez az élet rendje. Csodálom, ahogy lassan kialszik és vele együtt egy kicsit sötétebb lesz a szobában. Az utolsó mécsest még jobban érzem át, vele együtt én is lángra kapok, minden rezdülését felveszem. Igyekszem nem arra figyelni, hogy neki is véges az ideje, hiszen így nem lehet létezni. Egy-egy pillanatra lehunyom szemem és elképzelem, milyen lehet lángnak lenni. Milyen érzés folyton égni, cél nélkül rohanni a világban. Annyira belefeledkezem ebbe, hogy el is felejtem, hogy figyelnem kell rá, hiszen ideje véges. Felkapom fejem. Megnyugvással tölt el, hogy még lobog a láng. Olyannyira lobog, hogy talán még magasabbra csapnak sárkány nyelvei, mint valaha. Nem félek tőlük. Ismét becsukom szemem, de már nem akarok gondolkozni, elfáradtam. Belefáradtam az apró elmúlásokba, így egészen máshova megyek. Ahogy lehunyom szemem a láng is egyre kisebb lesz. Kialszik ő is, az utolsó, s vele együtt elalszom én is, az egyetlen. Mivel az ember nem olyan, mint a gyertyaláng. Ha elalszik, másnap ismét felébred. Talán több lesz, talán kevesebb, mint előtte volt, de mindenképpen megváltozik.