Nem történt semmi
csak, pofára estek az álmok,
a tegnap sírt, zokogott,
és a ma felhős homlokára,
mély barázdát vájt az idő.

Mégis, könnyem homályát
a tűz lobbanó lángja perzseli,
fényre borul a sötét átka,
nyílik a kín tövis virága,
de a szív, már csak halkan dobban.

Pedig, tegnap még hevesen vert,
a mosoly szikrázott csillag tengeren,
léptem pergőn koppant a szürke aszfalton,
mikor rohantam feléd, s az út végén
ajándék, mit ölelő karod rejtett.

....és bújtam, mint gyermek,
kapaszkodtam beléd, nem féltem,
pedig már akkor, hideg szelek csapkodtak,
meg az eső, rőt levelek peregtek,
majd csendben, elmúltak a vágyak.

Mert fáj ma és fájni fog holnap is,
elmúlt a szerelem, gyász ez is,
temetni kell, körülöttem új hantok nőnek,
már nem látni szépségét a múló időnek,
most porba hull minden ígéret.

Hazug álmok voltak csupán,
mint kiszáradt kút egy ház udvarán,
s a szomjazó, tovább vonszolja magát,
keresi az igaz forrást, de hiába,
szürke égről csak bánat- esőnek lóg a lába.

De a szomorú lélek már nem várja,
az új csodát, egy új utat a szivárványon túlra,
hol az ősz csókolja megtalált szerelmét
kihantolja a tavasz ígéretét,
begyógyítva a búcsú marta sebét.

Most még fáj, mert, közel a tegnap,
a friss sebekből még csepeg a vér,
könnyfelhőkön nem jut át fény,
és a sötétben elsorvadnak az álmok,
meg a lélek, s a múltba nyílt virágok.