Az idő előtt,
mely lehetett egy örök délelőtt
a tér görbületén messze kívül
események és pontosítások nélkül
él egy láthatatlan állat
valamiféle ős mintázat
mely minket keres.

S mi szüntelen,
észrevétlen őt kutatjuk,
végtelen formáit
mutatjuk,
mi valamennyien.
Ezredévek peregnek,
a percek hol gyorsan,
hol lassan telnek,
s mi látunk egy madarakból álló madarat,
szent betűkből álló szóhalmazt,
s rámutatunk, lásd: Ő az.

Beszélik, hogy a tükörben lakozik,
arcodat látván észreveszed,
Ő áll szemben veled.
Vére lüktet ereidben,
gyermekünkben az ő nemzését látod,
s gyermeked így
őt szülve újjáteremti a világot,
százezerszer is.

Fordíts fel egy klepszüdrát,
s a vízóra mutatja öröklétének titkát.
A számodra oly kedves arcban láthatod,
s alkonyatkor egy hexametert skandálva,
egy híres metafora jut eszedbe
s te mit sem sejtve,
hagyod magad,
hogy a szavak átitassanak.

Percről percre elfut előlünk,
utol nem érheted,
de nyomai, mint
ős kövületek,
irányt mutatnak neked