A tetemvári eset


Katona nóta:

"Várjatok, várjatok lányok
majd a tábori posta ha jön
a szívünk bármerre messze is járhat
hozzátok vissza jön"


Miskolc-szerte úgy emlegették azt az esetet, hogy a "tetemvári eset" Az írnok a Bocskai-laktanyában tudni vélte, hogy szerelemféltés állt a dolog hátterében, de nem adtak hitelt e vagabund feltételezésnek. A közvélemény egyszerű, de sajnálatos balesetnek vélte. Bérczes Ádám őrvezető és Szupolák Miklós honvéd az őrszobán játszadoztak készültségben. Szupolák felemelt egy almát, oldalra tartotta. "Nem tudod eltalálni, fogadjunk" -mondta az őrvezetőnek. "Dehogynem" -heveskedett a csontcsillagos. "Na, figyelj csak!" Felemelte a szuronyt és az alma felé döfött. Igen ám, de szúrás közben elvesztette az egyensúlyát, és elbotlott. A szurony félrecsúszott, nem az almát találta el, hanem a bajtárs mellkasát. Olyan erővel vágódott a bordák közé, hogy áthatolt a mellkason, átszúrta a szívet. Szupolák azonnal meghalt, annyit sem mondott: "nyekk". Az őrvezetőt hadra vágták, nyilvánvaló, hogy nem lehet a fegyverrel játszani.
Ennyit tudott a közvélemény és ez volt a hivatalos verzió is. Én azonban ennél többet tudok, én ott voltam az esetnél. Miklós, amikor elesett, utolsó leheletével egy nevet mondott ki: "Éva" -ez volt az a név, ami elhagyta az ajkát a vérhabbal. Aztán tényleg meghalt, ahogy a hivatalos verzió tudja.
Amikor már halott volt és a készültség ott ugrabugrált körülötte végleg felébredtem és azzal a lendülettel azonmód elhatároztam, hogy kinyomozom az esetet. Nem tudom mi ütött belém, mert sem előtte, sem azóta soha nem nyomoztam ki semmit.
Nem fogom most elmesélni, hosszú és unalmas lenne, hogyan láttam hozzá, ki mindenkivel beszéltem, hol, merre, milyen helyszíneket kutattam fel, csak a végeredményt mondom.
Nos, hulljon le hát a fátyol!
Szupolák Miklós szerelmes volt egy hajdúböszörményi lányba, igen, őmiatta halt meg fiatalon, alig húsz évesen!

Amit állítok az a következő:

Az őrszobán két katona összevitatkozott.
"Durva minden nő" -mondta Bérczes Ádám sokat tudóan.
"Az én Évám is?" támadt neki Szupolák, mint egy darázs.
"Hát persze" -replikázott az őrvezető. "Mért lenne pont ő kivétel?"
Szupolák letette az almát és felvette a szuronyt.
"Aztat merészeled tehát állítani, hogy az én Évám egy büdös...?!"
"Igen, aztat"
Szupolák felugrott és szúrt. Ő szúrt, tehát nem az őrvezető! Bérczinek kellett volna tehát meghalnia, de Bérczi nem tette, kivette a vézna kis honvéd kezéből a szuronyt és egyazon lendülettel visszaszúrt vele. A katona elesett és rögtön vége lett, ám mielőtt lelke elhagyta volna porhüvelyét, még egy szót morzsolt a véres száj: "Éva", -ezt morzsolta alig hallhatóan.
A bugyborékoló hangra ébredtem fel a bóbiskálásból, igen, határozottan állítom, hogy az Éva névre tértem magamhoz a sarokban a vaskályha mellett, éppen jókor, hogy mindent lássak. Amit láttam, elmondtam, pont, most viszont közre adom, mit nyomoztam ki:

Szupolák Miklós azon a nyáron, mielőtt bevonult volna katonának egy vidéki lánynak udvarolt. A lányt Bácskai Évának hívták és Hajdúböszörményből érkezett nyaralni az Állami Biztosító Római-parti csónakházába Pestre, ahol aztán a fiatalok annak rendje és módja szerint összeismerkedtek. Miklósnak tetszett Éva, és Évának is tetszett Miklós, de Évának Miklósnál, el kell, hogy mondjam, jobban tetszett Bán Marci, egy fiatal, jóképű színész-statiszta a közeli KOGÉPTERV üdülőből. Bán Marci azonban más lányokkal kószált azon a nyáron, figyelemre se méltatta a gyengécske szüzet. Ha ló nincs, szamár is kincs alapon a szép, szende, igézően domborodó Éva gyakran mutatkozott ezért Szupolák Miki társaságában, teniszeztek, és egyéb mulatságokkal töltötték az időt. Megtudtam, hogy egyszer még táncolni is elvoltak, a Duna Kioszk teraszán rázták hajnalig.
Egy langyos nyári este vacsora után a fiatalok a kert végében lévő óriás fűzfa alatt ültek a padon, Miklós szerelmet vallott Évának.
"Szeretlek Éva" -mondta a lánynak, "királyra bejössz nekem kiscsaj, nem úgy, ahogy a Bán Marcinak. Menjünk el holnap evezni, kössünk ki a szigeten egy árnyas helyen, ahol puha a föveny és legyünk egymásié"
Megfogta a lány kezét és a szemébe nézett.
"Mit nyögsz hozzá?"
Éva így válaszolt:
"Nézd Miklós, hogy is mondjam, te is bejössz nekem, igen te is, hogy úgy mondjam, de nem úgy jössz be, ahogy te gondolod, és én is szeretlek téged, de nem úgy, ahogy te szeretnéd, és én még csak tizenöt vagyok, te meg húsz, túl öreg vagy hozzám, nem úgy...nem úgy, mint...a"
Éva nagy levegőt vett, mint aki merészen ki akarja bökni az igazságot, de aztán mégse fejezte be. Miklós tudta, mit akart még mondani a lány: "...nem úgy, mint a Bán Marci, aki még csak tizenhét, és, aki jobban bejön tökre, mint te."
Miklós sírni kezdett, ilyen hatással volt rá a nyári este, a fűzfa, a part alatt csendesen, sötéten elfutó Duna és Éva kőomlásként pergő szavai.
Sírt tehát, és könnyei záporán át mormolta:
"Szeretlek"
Éva mindezt látva, érzékelve és megértve végül megígérte, hogy elmegy vele másnap evezni. Szívesebben ment volna a Bán Marcival, ámde Bán Marci nem hívta. Megbeszélték, hogy reggeli után a csónakház folyó felé néző szárnya előtt találkoznak. A reggelinél azonban nem jelent meg, és a csónakház előtt is hiába várt rá Miklós. Eltelt fél óra. A fiú felment a teraszra, benyitott a folyosóra, megkereste a 4. számú szobát, Éva szobáját. Kopogott, semmi. Még egyszer kopogott, mire kinyílt az ajtó és Éva szobatársnője jött ki, pongyolában egy középkorú, kedves hölgy.
"Alszik", -mondta és mutatóujját a szájára illesztette: "pszt".
Ezután félreállva az ajtóból, kacsintott, és azt mondta még:
"Menjen be hozzá bátran Miklóska, s ébressze fel bátran"
A fiú bement, behúzta maga után az ajtót. Félhomály volt a szobában, a redőny le volt eresztve. Éva a hasán feküdt, a takaró a dereka köré csavarodott, ezen kívül más holmi nem volt rajta.
"Éva" -szólította meg Miklós a lányt, majd, hogy nem kapott választ, még egyszer szólt, most már hangosabban: "Éva!"
Miklós az éjjeliszekrény mellett téblábolt, várta, hogy a lány megmozduljon. Átfutott rajta, lehet, hogy a lány csak megjátssza, hogy alszik és közben arra vár, hogy ő odamenjen, leüljön mellé az ágyra, kigöngyölje a pokrócból és szeretkezzen vele. Egy pillanatig tényleg ezt akarta tenni, aztán mégse tette, kiment aztán, és aztán csendesen, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.
Nem találkoztak többé. A fiú összeszedte a cókmókját, és úgy otthagyta az üdülőt, mint őszi szél a mély, füttyögős tárnákat.
Október 15-én bevonult katonának. Miskolcra vezényelték, az őrszázadba került. Minden nap írt Évának, de a leveleket nem küldte el Hajdúböszörménybe. A levelekben így szólította meg: Drága Évám, lelkem Tükre, Te tündökletes Tisztaság!"

A többit tudjuk, a többi ismert. A szurony, a szúrás a halál. Hír lett belőle.

De, vajon mit szólt a hírhez, már, ha egyáltalán eljutott hozzá, a hajdúböszörményi tündökletesen tiszta lány?