Kavargó gondolataim, szétvetik fejemet,
bármerre is járok mindenhol téged kereslek,
várom, hogy átölelj és forrón csókold a számat,
várom már a pillanatot mikor újra látlak.

Három hét nagy kínban, nélküled egy örök élet,
nem volt semmi vigasz, csak a búgó hangod éltet,
hosszú útra készültem, de jöttem vissza sírva,
búcsú nélkül nem akartam elmenni a sírba.

Nem találok már kiutat, mondd hogy meddig várjak,
várok rád a keresztútnál, nyújts egy szalmaszálat,
lehet gyenge, oly törékeny, nem számít rég semmi,
tenélküled úgy érzem, hogy nem vagyok már senki.

Lassan múlik a kín, erembe visszatér a vér,
nélküled a jövő, úgy érzem már semmit sem ér.
Már fogom finom kezét és nézem szelíd arcát,
távolról még mindig hallom a sziréna hangját.