Sétálni indulok ragyogó nyári nap,
melegben nézem a kirakatokat.
Dörgés ereje rázza meg a fákat,
ijedten húzom össze a ruhámat.

A derült kék ég beborul fölöttem,
fekete fellegből villám csap felém,
fal mellé bújok a zord idő elől,
ernyőmet a fejem fölé emelem.

Igen, süvít a szél a világ tetején,
amíg valaki ifjan felé lépeget,
pedig jön a zápor, mindjárt eléri,
de ő nem fél semmitől, merész ember!

Olyan az élet, akár a nyári zápor,
ezernyi villám csapkod az égen;
itt tombol már, körül se nézünk,
attól kell rettegünk, gyorsan elsodor.

Hömpölyög az árvíz, semmit sem kímél,
házakat-földet önt el percek alatt.
mint a rémálom, rombol le otthonokat;
embertömegek maradnak fedél nélkül.

Temérdek vizet hogy bírná nyelni a föld:
ami megállás nélkül zúdul a tájra?
Jajkiáltás hangzik szerte a hazában,
mi lesz velünk, új tanyára hol lelünk?

Senki sem érti, miért bünteti a népet,
haragos Istenünk miért sújt minket?
Vízözön után Noénak azt ígérte,
hogy nem bocsát reánk többé árvizet!

Igen, megígérte az emberiségnek,
a Földön nem lesz többé vízözön...
de mindez olyan régen történt, talán
már el is feledte, - vagy ki tudhatja? -
s a gonoszságért kapjuk büntetésünket...