"Szeretnék visszatérni még",
írta ő egykor rég.
Fuvallat kél, és megremeg
a Tisza-parti lég...

Lelke visszatér közénk,
olykor visszalátogat.
Halk sóhaj hangján suttog ő
szerelmes álmokat...

Bús hangja száll a víz fölött,
megborzongsz hirtelen.
A túlvilágról árny jön át,
s a költő itt terem...

"Szeretnék visszajönni még",
írta ő egykoron.
"Szelíd, szép kísértet lennék",
sóhaját hallgatom...

Nézi, milyen a Tisza-part
e nyári estelen.
Míg átsétál egy szőke lány
a parti fövenyen...

Talán Anna mozdult így,
haja így lebbene.
A lénye könnyed, átható,
lágy illat kelleme...

Ő megáll, s mint árny suhan,
s már nyomában jár.
Csodálja, hogy mily kecses
a karcsú, szőke lány...

Talán Anna volt ilyen,
ki bús-múltból izen.
A költőt Ámor követévén, így
lőtte most szíven...

Nincs idő, s nincs túlvilág,
hol feledni lehet.
Semmi be nem temeti,
a bús emlékeket...

Szelíd kísértet övé,
oly könnyes, réveteg.
Szerelmesét itt nem lelé,
s a régi éveket...

Égi tanyák tüzei
víz felett fénylenek.
Elbúcsúzik mára ő.
s a hangja réveteg...

Anna várja odaát,
hol vágya teljesült.
Itt csak múltja könnyei,
mi elöl elmenekült...

Sóhaj szárnya suhan át
a folyóvíz fölött.
A költő lelke messze jár
már haza költözött...

Túlvilági otthona,
s Anna várja ott.
Szegedről friss levegőt,
és álmokat hozott...