HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 24

Tagok összesen: 1873

Írás összesen: 48742

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum
Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Vesztergom AndreaFeltöltés dátuma: 2010-07-14

Nagyanyó angyala

Elérkezett szentestének a délutánja.
Nagyanyó kivette az utolsó sütés szaloncukrot, s az almárium tetejére tette kihűlni. Az unokák a hűlt cukrokat csomagolták színes, csillogó sztaniolba.



Nem bírtak megülni a helyükben, valamelyik mindig kiesett a padból, lökdösődtek, izgágáskodtak, csúszkáltak a konyhakövön, a legkisebb pedig sírva toporgott Nagyanyó szoknyája mellett.
- Te gyerek, ne keremaringózzál folyton körülem, mert még megforrázlak, aztán elcsúful az a pufóka angyalarcod! - emelte fel a babát, és visszatette a padba.
A sezlonyon csomagok sorakoztak. Nagyanyó szép díszes hímzésekkel terítette be őket, és meghagyta, hogy senki hozzá ne merjen nyúlakodni, mert szól az angyalnak, aki majd haragjában visszaviszi az összeset a kéváncsiskodóktól. A legnagyobb csomagban mindenki tudta, hogy mi lapul: nagyanyó egész évben, minden ráérős percében kötött, horgolt, hímzett: téli estéken, a tűz mellett, mesélés közben ugyanúgy csattogtak a kötőtűk, mint ahogyan az égető, poros nyári délutánokon, a ház előtti kispadon.
Mindenki tudta, kinek köti az apró rékliket, a pulóvereket, szoknyácskákat, meleg zoknikat: Gigi árváinak, akik egyre sokasodtak, egyre több ruhát nyűttek el, s minden leszakadt róluk, mert Gigi, nagyanyó szerint nem elég nagy fegyelemmel nevelte őket.
" A mi Gigink..." - így szokta emlegetni nagyanyó, s ilyenkor, karácsony táján, minden évben elmeséli Gigi történetét. Az unokák sokszor hallották már, de ezt a mesét soha nem unta meg senki, áhítattal figyeltek minden szenteste. S nagyanyó mindig elmesélte azt a régi-régi esztendőt, amikor az annyira vágyott lovas szán helyett egy angyalt ajándékozott a családjának...

Egy távolabbi faluban történt, sok évvel ezelőtt az az eset, amely Gigit hozzájuk segítette.
Fehérre meszelt, padlásos házban élt az a másik család, közepesen jómódban, s féltett kincsként vigyázták egyetlen leánykájukat, a tündérien szép Hannát. Hannára még csak rá se volt szabad nézni a férfinépnek, mintha az apja a pillantásoktól is óvta volna a lyányt. Nem engedte el a bálokba, nem mehetett barátnőkhöz teázni, otthon kellett ülnie, s arra várnia, kinek szánja majd az apja menyasszonyul. Hanna mintha beletörődött volna a sorsába, nem is volt őneki semmi baja a világgal, elüldögélt otthon az anyjával és más fehérnéppel, hallgatta a beszédjüket, s közben gondolkodott mindenfélén.
Mígnem egyszer katonák érkeztek a faluba. Ott marasztották őket, befogadták mindőjüket kosztosnak és alvónak, tettek arról, hogy ne szenvedjenek hiányt, amíg a faluban szállásolnak.
Hannáék nem fogadtak be egyetlen katonát sem, pedig lett volna hova, ha csak a lócára is, de Hanna apja megijedt, hátha a lányára szemet vet valaki, és ő pedig nem ilyen holmi kiskatonáknak szánta az agyondédelgetett kisasszonykáját...
De visszájára fordult a dolog, mert esténként, amikor csend telepedett a falura, Hanna kihajolt az ablakon, és kiolvasta a csillagokból, hogy vajon másnap eljön-é érte a vőlegénye.
Amint a csillagokat figyelte, halk hang szólította meg:
- Osztán mit les a szép tündér ilyen holdas éjszakán, kiskegyed?
Hanna összerezzent a hangra, s amikor meglátta a szomszéd portáján a ház mellett üldögélő kiskatonát, elmosolyodott.
- A csillagokat lesem, mert jövőt mondanak nekem. - felelte.
- Jöjjön le és lessük együtt! - csalintotta a lányt a kiskatona.
Hanna csak egy egészen keveset gondolkodott, sietve felöltözött, és ügyetlenül kimászott az ablakon. A földre bizony pottyanva érkezett volna, ha a kiskatona ölbe nem kapja... innentől fogva minden este együtt nézték a csillagokat, néha a csűrök mögé bújva, néha a kazlakban csináltak vackot, egymáshoz ölelkezve.
Amikor a katonák szedték a cókmókjukat, s odébbállósra fogták a csapatot, Hanna naphosszakat sírt. Az apja nem tudta mire vélni, csak figyelte a lányt, és rettentő haragra gerjedt, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy Hannának vastagodni kezd a dereka.
Először irgalmatlanul megverte a lányt, és mindenki remélte, hogy talán Isten így elveszi Hannától a viselősségét, de nem így történt. Hanna egyre gyarapodott, szép gömbölyded csípője lett, vastag, fehér karjai híztak a karcsúsága helyett.
Az apja olyan nagyon dühös lett, hogy Hanna így szégyenbe hozza a falu szeme láttára, hogy a lányt bezárta egy elfalazott szobába, ahova csak az udvarról lehetett bejárást találni. Lelakatolta a bejáratot, s oda vetette be Hannát, hogy senki ember meg ne láthassa a rajtuk esett csúfságot. Az ajtón egy éppen akkora kis tolitu maradt, amekkorán be lehetett adni egy tálacska ennivalót és egy pohár vizet.
Az anyja egyre zokogott, de az apának kőből maradt a szíve, mert nem engedte, hogy bemenjen a lányhoz. Így csak titokban adta be neki a tolitun keresztül a gyümölcsöt, friss kútvizet, hogy ne szenvedjen az éhínségtől a leány.
Amikor pedig Hanna vajúdni kezdett, az éjszaka csendessége alatt elvitte a háztól, kitette az erdőben, hogy vajúdja ki a fattyát, és meg ne lássa soha többé, se fattyal, se anélkül.
Hanna nagy kínok között szülte meg a kislányát, magányosan, az erdő fái alatt. Nem volt kelengyéje, így hát levetette a saját véres ruháit, és abba bugyolálta az aprónak született, fekete hajú leánycsecsemőt. Szinte nem is látta az arcát, olyan nagy sötétség volt, de amikor a gyermek felsírt, a Hold fényénél meglátta, hogy a leányka szájában egy apró fogacska bújik meg.
"Fogacskával született... szerencsét jelent, boldog élete lesz!"- gondolta.
Reggel a favágók találták meg a halott, elvérzett lányt és a félholtra fagyott csecsemőjét.
A gyermeket a lelencbe vitték, a többi árva közé. Szépen fejlődött, de mindig sovánka maradt, bármennyit is evett. Jól érezte magát a lelencben a többivel, úgy, mintha amazok a testvérei volnának. Kicsi volt, mint egy gida, ezért maradt rajta a Gigi név.
Ebben az időben szokás volt, hogy a falusi családok kivittek magukhoz a lelencből egy-két gyereket, részint az asszonyok segítségnek, meg aztán néhány pengőt fizettek is utánuk minden hónapban, hogy az ellátásukat segítsék.
Ekkor volt, hogy nagyanyó egyre csak gyűjtögetett. Egy régi álmát akarta valóra váltani: hiába éltek elég szegényesen, ő megfogadta, hogy bizony lovas szánt vesz a gyerekeinek, szegénység ide vagy oda, ezt a csudálatot meg akarta adni nekik és saját magának. Minden éjjel azzal a gondolattal aludt el, hogy látta a gyerekeit és önmagát a havas téli estéken, csengettyűzve, boldogan, amint szállnak a lovas szánnal. Ezt az álmát dédelgette, és hosszú évek óta gyűjtögette gondosan a pengőket a szánra. Semmi felesleges kiadást nem engedett magának, szigorúan arra adta a pengőt, aminek muszáj volt a neve. Megragadott mindent, ami pengőhöz juttathatta.
A gyerekeket pedig amúgy is szerette, s ahol öt van, megfér hatodiknak egy árva, ez a gondolat motoszkált benne, amíg elment a lelencbe.
Így került hozzájuk Gigi. Hasznát ugyan nem lehetett venni, kicsi is volt, vézna is volt, nem értette, milyen lakni egy családnál, de senki nem bánta, mert kacagni úgy tudott, hogy avval mindenkinek felmelegítette a szívét.
- Olyan, mint egy kacagó gerle, ez a lyány. Soha nem nyafog, akkor sem, ha a haját tépik a nagyok! - mondogatta büszkén nagyanyó.
Gigi hamar beleszokott a gyerekek közé, észre se lehetett venni, hogy nem abból az alomból való. Ott aludt közöttük, ugyanolyan szutykosra játszotta magát a porban estére, mint bármelyik más gyerek. Nagyanyó talán ugyanúgy szerette őt is, mint a sajátjait.
- Bárcsak ne kellene tőle megválnom - sóhajtozta gyakran. Ilyenkor Gigi rémülten ugrott az ölébe, és ott sírdogált a gondolatra, hogy neki egyszer el kell válnia nagyanyótól és a kedvestestvéreitől, nagyanyó pedig a hosszú, fekete, loboncosra kócolt haját simogatta, hogy megnyugodjon a kis lelke.
A pengők pedig csak gyűltek-gyűltek nagyanyó titkos ládikójában, és Gigi ugyanúgy ismerte a lovas szánról való álmodozást, mint mindegyikük.
Így éltek, nagyon szépecskén, amikor egyszer beállított egy fekete ruhás asszony a házhoz.
- A kislyányért jöttem, a kis Hannáért. - mondta nagyon komolyan.
De nagyanyó nem adta egykönnyen. Gigi visongott a szomorúságtól, a testvérek pedig elbújtatták a kamrába, hogy ne lelje fel az ismeretlen, fekete némber.
Aztán csak ki kellett adni. - Itt az írás róla - mutatta a nő nagyanyónak. - Ha nem adja, a csendőrök fogják elvinni magától. Jobban teszi, ha nem várja meg.
Nagyanyó csak próbált vele pörölni: - És ugyan minek magának pont ez a gyerek? Amikor itt olyan jó dóga van, szeretjük, és úgy lakik itten, mint az otthonában!
- Nekem is szükségem van a pengőre - felelte amaz - eladósodtunk, valahogyan ki kell váltani, ami a miénk. Minden pénzre szükségünk van. Meg aztán ez a kislyány olyanforma, mint az enyém volt, amikor gyerek volt. Hátha pont ő az, akit keresek...
Nagyanyó kénytelen volt elengedni Gigit. Mindannyian sírtak egymás után: nagyanyó, a testvérek, és a távolban Gigi. Senkinek nem volt jó ez a dolog így.
Pár napig ilyen gyászos volt a hangulat, s ahogy közeledett a karácsony, Gigi nélkül senkinek nem volt vágya még ünnepelni sem. Egyszer aztán Nagyanyó felöltözött. Magához vette a nagy táskáját. Senki nem tudta, mi van benne, hiába faggatták, nem árulta el.
Elindult a lelencbe. Addig sírt, amíg elmondták neki, hová vitték a kislányt. Járt még éjjel is, nem számított, hogy hideg és sötét van.
A másik faluban talált az asszonyra, aki egy valaha szebb napot látott, romos házban lakott.
- Hát maga mit akar itt? - kérdezte a fekete ruhás.
- Gigit szeretném visszavinni. De nem csak úgy ám, a semmiért. Cserét ajánlok magának. - felelte határozottan nagyanyó, azzal kiborította a táskájából a ládikót. Felnyitotta, s könnyezve leszámolta a pengőket, mind egy szálig, az összeset, amit olyan sok évig gyűjtögetett a lovas szánra.
Az asszony habozva nézett a rengeteg pénzre. - De az ilyet... nem szabad...
Nagyanyó legyintett: - mért, ki tudná meg? Magunk között vagyunk. Ha maga nem mondja, én kinek mondanám...
Ekkor ténfergett be Gigi. Ahogy meglátta nagyanyót, sikongatva összevissza csókolgatta, csak úgy ömlöttek a könnyei a boldogságtól.
Az asszony egy darabig nézte őket, aztán bólintott. - legyen meg az akaratjuk... vigye.
Mielőtt még az asszony meggondolta volna magát, nagyanyó gyorsan felállt és kézen fogta a kisleányt. - Gyere, bogaram, jössz velem haza!
Amikor az udvaron mentek keresztül, Gigi még egyszer hátrapillantott egy olyan szomorúan málladozó falra, ahol a lelakatolt ajtón csak egy rozsdás tolitu volt...

Nos, hát így lett Gigi a család végleges gyereke. Nagyanyó a papírokat is elintézte, hogy soha többé ne vihesse el senki a lyányt. S még az unokák is emlegetik, hogy azon a karácsonyon lovas szán helyett Gigit hozta nekik az angyal...
Gigi pedig, ha lehet, még kedvesebb és jóravalóbb teremtéssé lett, mint annakelőtt.
Később, amikor már elbírta a kapát is, rengeteget segített nagyanyónak a kertben, a háztájit is ellátta, de még a konyhában is szeretett tüsténkedni.
Nagyon szemrevaló teremtés lett belőle, amikor menyecske-korba ért. Mosolygós, kecses teremtés, szerette az egész falu, s ő is kedves volt minden emberrel.
Nagyanyó pedig mindent megérzett: azt is, ha valami bánat érte valamelyik gyerekét, úgy, mint azt, ha feszítette valami a szívüket. Addig-addig unszolászta Gigit, amíg kiszedte belőle a titkát.
- Szeretnék egy árvaházat csinálni. - mondta komolyan Gigi.
Nagyanyó nem tudta, sírjon avagy kacagjon. - Te, kislyányom? Te? Aztán mit kezdenél te az árvákkal?
- Valahogyan csak meglennénk, ahogyan a többi lelences. Sok mindenhez értek, tudok kertet művelni, varrni, mosni, főzni, állatot tartani, mert te mindenre megtanítottál. Szeretném, ha lenne egy árvaházam.
Nagyanyó csak csóválta a fejét, hitte is, nem is, mindenesetre elvitte Gigit olyan emberekhez, akik a faluból jobban értenek az ilyesmihez.
Gigi addig-addig macskáskodott és könyörgött a falu elöljáróinál, hogy megengedték neki: az ispotály egyik felét leválasztják, legyen belőle árvaház, úgysincs annyi beteg, hogy akkora hely kelljen nekik.
Nagyon boldog volt. Kacagva és dalolva meszelte a falakat, készítette elő az ágyakat az árváinak. Az a hír járta róla, hogy néha még csodákat is tett a kacagásával, az ispotály falain belül, a nevetést meghallva felültek olyan betegek, akikhez már a papot készültek elhívni...
Sorra jöttek az árvák. Nagyon nagy szeretettel nevelte és gondozta őket, türelmesen, úgy, mint egy édesanya. Ha időnként előfordult, hogy valaki elvitt egy-egy árvát tőle, hogy családhoz kerüljön, először jól megnézte magának azt az embert, s még utána hetekig sírt a gyerek után, titokban. Kevés segítsége akadt, nemigen értek rá a falubeliek, Gigi rengeteget dolgozott, de nagyon boldogan tette, s vasárnaponként, amikor nagyanyóhoz ment ebédre, akkor bízta csak a gyerekeket a falu új tanítónőjére, Zsizsára, akivel nagyon jó barátságba keveredtek az ősz óta.
- Egysütetűek - mondta rájuk mosolyogva nagyanyó - ugyanolyan kotyél mindkettő, és még a cifra nyomoron is tudnak nevetni...

Mígnem egyszer, egy nyári reggelen, egy férfi érkezett az árvaházba.
Gigi nézte a szomorú szemű embert, és magában találgatta, mitől olyan bánatos.
- Szeretnék egy kisfiút vinni magammal. - forgatta a kalapját az idegen pironkodva.
Gigi apróra kikérdezte, s megtudta, hogy a férfi igen jómódú: nagy birtoka van, kőháza, állatai, csak egy valamit veszített el az életében: a feleségét. Viselős volt, amikor megkapta a tüdőbajt. Meghalt, a benne növekvő élettel együtt.
A lány nagyon sajnálta. Jóravaló embernek látta, és ott marasztalta, lássa csak az árvákat, hogy szíve szerint ki tudja választani, akit majd magával visz.
Az idegennek másnap se akarózott hazamenni, Gigit figyelte, ahogyan az árvákra mos, eteti őket, játszik és kacag velük.
Harmadnap már azt is felajánlotta, hogy segít a kertben. Megcsinált mindenféle javításokat, nagy hasznát vették.
Aztán csak Gigi elé állt.
Nem mert a lányra nézni, amikor mondta: - Már bizony nem megyek én innen sehova. Eladom a birtokomat, és feljavítjuk az árvaházat, kiszépítjük, megnagyobbítjuk a pénzből, amit a birtokért kapok. Maga pedig itt lesz velem, feleségnek.
Gigiben egy minutára megszorult a levegő, majd akkorát kacagott, amekkorát még senki nem hallott tőle, pedig ő bizony tudott nevetni...
A férfi fájdalmasan nézte és hirtelen megfordult, hogy elmegy. Még a könnyei is kicsordultak.
- Nono! - szaladt utána Gigi, és azzal a pajkos szemével ránézett. - Én nem mondtam ám nemet... csak ilyen mókás lánykérésről még soha nem hallottam...

Nagyon boldogok lettek. Nagyanyó is meghatva nézte őket, s minden unokának ünnepszámba ment, amikor Gigiék eljöttek hozzájuk. Még amikor játékosan civódtak, vagy incselkedtek egymással, akkor is tele volt a tekintetük a nagy boldogsággal egymásért...

A Gigi történetéről szóló karácsony esti tündérmesét halk csengettyűszó zavarta meg. Odakintről jött a hang, és egyre közeledett.
Az unokák kíváncsian löködték az ablaktól egymást, annyira akarták látni, hogy vajon már az angyal közeledik-e...
Nagyanyó is az ablakhoz lépett. Először ő látta meg. Könnyek gyülekeztek a szeme sarkában, amint felismerte magában, hogy mit lát.
Mindannyian a kapuhoz futottak, és ámulva nézték a csengettyűs lovas szánt, amelyről Gigi és az ura kacagva integetett.
- A tiéd, nagyanyó. - ugrott le Gigi, és hosszan átkarolta az asszonyt.
Nagyanyó Gigi szemébe nézett, és újra meglátta benne az angyalt...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12577
Időpont: 2019-07-18 17:23:38

Kedves Andrea!

Mennyi idő eltelt, mikor ezt a gyönyörű mesét ide föltetted, és én nem vettem észre, és csak most
olvastam el. Megható, szeretek szép meséket olvasni.

Igaz szeretettel olvastam, mesédhez gratulálok!
Finta Kata
Alkotó
Papp Marcell Sebestyén
Regisztrált:
2012-10-24
Összes értékelés:
4
Időpont: 2012-12-03 10:33:25

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
megható de szép mese
Alkotó
Regisztrált:
2007-08-11
Összes értékelés:
89
Időpont: 2011-07-10 19:06:49

Gyönyörű !!!
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-08-02 21:27:02

Elvarázsolt a történet. Nem ez az első próza amit olvasok tőled, és most is megfeledkeztem az időről és a külvilágról olvasás közben. Nem csak ábrázolod, hanem szinte megteremted a világot amiben a szereplők élnek.
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2589
Időpont: 2010-07-17 21:00:23

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Imádom az okos nőket. S ha nagyritkán azon kapom őket, hogy ők is mondanak zagyvaságokat, akkor repesek... Mint most a Te esetedben a "nem tudok prózát írni" olvastán.
Valamiféle meghitt akolmelegséget, tisztaságot, emberséget találok az egyéni hangvételű írásodban.
Tetszett ez is. Gratulálok. a.
Alkotó
Vesztergom Andrea
Regisztrált:
2010-06-27
Összes értékelés:
835
Időpont: 2010-07-16 22:59:41

Köszönöm szépen Nektek. Nagyon jól esik, hogy olvastátok.
Szeretem a sentiment-történeteket - holott fenntartom, hogy nem tudok prózát írni. Sajnos.
Alkotó
eszesg
Regisztrált:
2006-03-29
Összes értékelés:
409
Időpont: 2010-07-16 20:18:42

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Andrea!

Csodálatos történet!
A stílusod magával ragadja az olvasót. Igazi mestere vagy a szavaknak!
Gratulálok!

Üdv.: Sanyi
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5358
Időpont: 2010-07-15 20:14:19

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon tetszett! Engem különösen megérintett, igaz a múltam miatt. Most egy nagyon jó barátom jutott az eszembe, akivel a nevelőotthonban együtt nőttünk fel. Fogadott egy kislányt magához örökre. Én is tervbe vettem meg sokan közülünk, de nem úgy alakultak a dolgaink.
Megható szépen megírt írásodhoz gratulálok! Nekem Szemi ajánlotta, és érdemes volt elolvasnom!
Barátsággal Panka!
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
6695
Időpont: 2010-07-15 19:41:06

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Szkít!
Ha nem lenne ott a névjegyed, akkor is tudnám, hogy te írtad. Engem is megríkattál. A történet tele van kivételes emberi érzésekkel, odaadással, lemondással.
Az emberi oldal után nehezen veszem rá magam arra, hogy stilisztikai- "technikai bravúrjaid" értékeljem. Minden a helyén, pont ott ahol kell, és pont úgy. Annál sokkal jobban.
Nagyon tetszett, ajánlani fogom mindenkinek.
Szeretettel: Kankalin
Alkotó
Regisztrált:
2007-11-16
Összes értékelés:
2324
Időpont: 2010-07-15 18:08:03

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Andrea!
Lehet, hogy egy szentimentális bolond vagyok, de könnyek nélkül nem tudtam elolvasni az írásodat. Nagyon megható, szép történet egy nagyanyóról, aki még az álmát is feláldozta, csak vele maradjon az a kis árva.
Nem tudok mit írni. Azt hiszem ajánlani fogom az ismerőseimnek, hogy olvassák el.
Jó volt olvasni, köszönöm.
Üdv: József

Legutóbb történt

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Ihlet című alkotáshoz

inyezsevokidli alkotást töltött fel "Elmondom egy álmomat" címmel a várólistára

mandolinos bejegyzést írt a(z) Theodor Storm: A város című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) Theodor Storm:Die Stadt című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ambivalens című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Vaksors 8/7 című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Második útinapló - III. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Második útinapló - III. rész című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Most című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Rög című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Rög című alkotáshoz

Futóinda alkotást töltött fel Utakon címmel a várólistára

Futóinda bejegyzést írt a(z) Utolsó kérés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Nem magadért című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)