Már egy hete izgulok, nyaralni megy a család,
az asszony mindig perel, nyelve, mint égető csalán.
Még ezt kell venni, meg azt, ne felejtsd el.
Mindent nekem kell tennem? Nem tudsz vigyázni?
Most összetört, futhatok még egy kört.
A bolt persze zárva, csak állok a sötétben, mint egy árva,
már sírásra görbül a szám, nincs senki, ki vigyázna rám,
Majd másnap megveszem, és amit tenni kell, azt megteszem,
csak ne visítson a fülembe. Zavaros tűz lobban a szemében,
most százhúsz kiló tömör zsír remeg, izgul, mint egy gyerek,
kiabál, zeng a ház, most lehullott róla az édes máz,
keserű és csíp minden szava, menekülnék, de nincsen hova.

Csak az éjszaka nyugodt, mikor jön a megváltó álom.
Rózsaszín képek, mosolygós pillanatok, egyedül vagyok.
Felkelek, hisz ma megyek nyaralni, egyedül és nem kell rohanni,
a kapuban már a taxi vár, érzem vidám lesz a nyár,
a sofőr viccet mesél, gondolom, nagy jattot remél.
Irány a reptér. Hangosan bőgnek a motorok, itt kedvesek, akár a rokonok.
Idegenek búcsúznak, lábam elé millió virágot szórnak,
s a betonra, könnytől ázott zsebkendők hullnak.
Habos felhők felett, hol a kéklő ég nevet,
koktélt iszom, meg pezsgőt, önbizalmam megnő,
a légi kísérőt az ölembe ültetem, kék szemében a vágyat kémlelem.
Na ez is meg volt Kaszanova és megérkezik a gép, bár nem tudom hova.
Fűszoknyás némberek virágkoszorút raknak nyakamba, nem ismerek magamra,
mint vad bika, szikrákat szór szemem, míg dombokon, völgyeken suhan a kezem.
Talán a paradicsomba érkeztem? Jutalmul, hogy vetkeztem?
Kék tenger, nádból font házak, pálmafák közé ékelt függő ágyak,
meg ezernyi szerelem, s ez mind az enyém, akár a remény,
hogy a Napba szállok egyszer és újra, meg újra még egyszer.

De most épp hajnalodik, az álom messze suhan, visszazuhanok a valóságba.
Megint a rikácsoló, visító hang, tépi dobhártyám, mint félre vert harang,
mint egy rossz álom, csak az ébredést várom, és némán kiáltom,
elég, de torkom elszorul, csak makogok, mint szürke nyúl.
Megyünk nyaralni. Mázsás bőröndök hátamon, tömött villamoson és buszon.
Zakatol a vonat, akár a szívem, mert végig állok, hisz két helyet foglal a nejem.
Megérkezünk. Egy lepusztult állomás, meg egy terebélyes asszony, mint rút látomás.
Kitárja mázsás kezét felém, keblére ölel, hol elveszem, elhaló hangon kérlelem:
kedves mama, egy kis levegőt hagyjon nekem.
Nagy lehet a bűnöm, hogy így rám szakadt az élet, csak kóválygok, mint egy kísértet,
de az éjszaka az enyém, meg az álomhegyek, mikor egyedül újra nyaralni megyek.