- Sosem gondoltam volna, hogy a vén fejemmel még láthatok valami újat.
A fiú elvigyorodott
- Akkor gondolhatom, hogy megfelelõen kreatív és eredeti?
Az öreg, feljebbtolta sapkáját kopasz fején.
- Ajvé, meghiszem azt kölyök. Ilyet még az az átkozott Fermin sem pipált, azt lefogadom egy pofa dohányban, pedig az a mocskos féreg még nálam is vénebb, ha van ilyen...
- Ha teljesen kész lesz...
- Csak kopogd le öcskös!
A fiú jobb híján a gépezeten kopogta le.
- Ha kész lesz - folytatta - és mûködni fog... márpedig mûködni fog, arra mérget vehetsz... akkor... akkor...
- Akkor...?
- A világ leghíresebb embere leszek!
- Ajvé, öcskös, na ezt is kopogd le.
Megtörtént.
- Én már öreg vagyok az ilyen dolgokhoz... tehát valószínû jobb lenne ha ki sem nyitnám a pofámat... de...
- De? - a fiú mohón várta a férfi szavait.
Az pedig hatásszünetet tartott, körbejárta a gépet, még hümmögött is hozzá egy sort.
A fiú kivárt. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. Balra... Jobbra... Balra... Mit hümmög már, az istenit?
- Láttál már bálnát, kölyök? - kérdezte végül.
- Bálnát? - a fiú õszimtén meghökkent a kérdésen.
- Igen, bálnát. Tudod, az a nagy hal, ami mégsem hal,
- Persze, tudom, mi az a bálna.
- Rendben. Tudod mi az a bálna - bólintott az öreg.
- Igen. De élõbem ég nem láttam. Képeken.
- Akkor legalább tudod miféle dög az.
- Nagy.
- Nagy - tényleg.
- Jó nagy - fokozta tovább, a srác, hogy valamivel bölcsebbnek tûnjön, ne csak amolyan kontárnak, ki rámondja a bálnára, hogy nagy mivel ez a normál emberi beidegzõdés. Hogy a bálna nagy. Ámde õ ennél mélyrehatóbb ismerõje a bálnák fiziológiájának.
A bálna "jó nagy". S õ ezzel, mint hobbiszintû bálnaszakértõ tökéletesen tisztában van.
- Jó nagy - bólintott rá ismét az öreg.
- Valóban.
- Tudod mit eszik a bálna...?
- Ööö...
Lássuk csak mit ehet a bálna... a tengerben lakik, rendben. Mi van a tengerben amit ehet... Nos... Víz? Nem ez hülyeség, nem ehet vizet. Mit esznek a halak? Úgy általában? Valamit enniük kell. Hogy ezen még sosem gondolkozott el! Jól van: Tenger, víz, halak, van valami növény is, nem? Vagy mibõl élnek azok a dögök, a fene vigye el...?
- Öööö... nos... a báááálna... az kérlek szépen. Izét eszik. tudod.
- Kis halakat.
Bár a fiú eltökélte, hogy próbál majd okosnak tûnni, most képtelen volt leplezni meghökkenését:
- Miket?
- Apró, nagyon apró halakat.
- De... de azt hittem a bálna is hal - még mielõtt az öreg kijavíthatta volna, hozzátette: - majdnem hal.
- Majdnem hal. És?
- És ha a bálna hal... akarom mondani majdnem hal. Mert a vízben él és úgy néz ki mint egy hal...
- ...De mégsem hal.
- ...De mégsem hal, mindennek ellenére. Akkor is majdnem hal és... és ha õ majdnem hal, akkor hogy ehet halakat?
- Ezt furcsának találod? A legtöbb hal halat eszik.
A srác arca komolyan elsápadt.
- De... de... ez beteges dolog! Megeszik a saját fajtájukat.
- Nadehát, többfajta hal van.
- Na és? Mind hal!
- Nem mind!
- Igen, a bálna csak majdnem hal.
- Ez... ez olyan mintha én megennélek téged. Elvégre te öreg vagy én meg csak majdnem öreg.
- Nem olyan.
- Miért?
- Nem mindegy? Mert én mondom öcskös, azért. Ha sokáig hagyod még szikrázni a gondolataidat, kimegy a fejembõl, mit akartam a bálnával. Képzelheted milyen egyedül érzi magát ez a gondolat a kobakomban, nem csodálnám, ha már ki is ment volna.
A kölyök jót kuncogott ezen.
- Mi van akkor a bálnával? Szóval halakat eszik.
- No, nem csak halakat. Apró kis halszerûségeket, meg rákokat.
- Rákokat?
- Rákokat. Tudod mik azok?
- Hát honne' tudnám! - valahonnan valóban rémlett, hogy a rák, az a pocok szerû lények összefoglaló neve. Rák, vagy rákcsáló, vagy ilyesmi. - Na, és mi van velük?
- A bálna nagy...
A fiú erre hevesen bólogatott.
- ... és ha nagy, akkor jó sok olyan kis halat meg rákot kell megennie. Nap mint nap.
- Ez logikus.
- Igen. És tudod, hogyan zabál a bálna ennyit?
- Hogyhogy hogyan?
- Gondolkozz, mégsem rakhatja egyenként a szájába azt a sok apró halat, meg rákot.
- Világos.
- Kitátja a száját, s a vízzel eggyütt benyeli õket.
- A vízzel eggyütt.
- Igen. A vízzel eggyütt. Aztán tudod mi történik a vízzel?
- Kiköpi?
- Na igen. De nem a száján.
- Merthogy?
- Mittudomén. Nem a száján keresztül köpi ki, hanem a hátán keresztül.
- Miért nem a száján keresztül? - húzta fel a szemöldökét a kölyök.
- Nem lényeg.
- De furcsa azért. Miért nem a száján köpi ki a vizet?
Ezek a bálnák nem normálisak. Ott a szájuk, akkor miért a hátukon köpik ki a vizet...?
- Honnan tudjam, öcsi? Nem vagyok bálna. Úgy tetszik nekik.
- Na és?
- Mit na és?
- Na és, mi van akkor mindezzel..? Mire akarsz kilyukadni?
- Mindjárt, mindjárt, türelem, türelem. Megisszák a szájukon keresztül halastul és kiköpik a hátukon keresztül haltalanul.
- Igen.
- A te találmányod mit csinál?
- Hisz az előbb magyaráztam el.
- Mond el újra öreg vagyok én már... Kicsúsznak dolgok a fejemből.
- Pedig pofon egyszerű. Ózon és H2 1/3-os vegyületét juttatok a fő tartályba, ahol növelem a hőmérsékletet és a nyomást annyira, hogy a hidrogén atommagok egymásnak nyomódjanak és az az elektrosztatikus taszítóerőt legyőzze a magerő, így a hidrogénatommagok héliumatommagokká alakulnak át, nagy energia szabadul fel a fölös héliumot meg kivezetem a gélp hátá... áááán.
Az öreg kedvesen vigyorgott a fiú naivitásán, majd azon, hogy sikerült összeraknia a dolgot.
- Oh... - mondta a kölyök kissé lelombozódva - csináltam egy bálnát, ami héliumot köp ki?
Az öreg megveregette a vállát.
- Ne aggódj öcsi, előtted még az egész élet, hogy megváltsd a világot valami találmánnyal.
A fiú szomorúan a kukába dobta a szerkezetet és a tervrajzokat hozzá.
- Inkább azt találd ki, hogy indíccsuk be Fermin traktorját, mert megint kifogyott a nafta - folytatta az öreg a beszélgetést miközben elhagyták a garázst, láthatólag azzal a szándékkal, hogy megvigasztalja a kölyköt, aki valóban rögtön fellelkesült.
- Gondolkoztam egy módszeren amivel a nafta helyett víz és növényi anyagok keverékével működtethetnénk a traktort.
- Ne hülyéskedj öcsi, azért találták fel a naftát, hogy használjuk. Ha vízzel és búzával akarnánk tankolni lovakat használnánk.
- Oh... igaz... afene.
- Hidd el kölyök feltalálhatsz még valamit... valami hasznosat. Hosszú az élet...