Álmából lassan cammogott az ijesztő magány,
de a kőfalon túl egy kispad várt reám.
Sietve léptem át a falat, s ott termettem egy perc alatt,
hogy végre láthassam halovány arcát,
csókolhassam édes ajkát.
Lábam reszketett, karomat felé kitártam,
átengedtem magam, hisz oly régóta kívántam.
Lehunytam szememet, lágy szellőben zizegett fákon a falevél,
éreztem bőrének illatát, ahogy felém sodorta a nyár esti szél,
s egyszer csak egy hang a távolból így kiált:
Merre vagy kedvesem, kellesz nekem,
mint méhnek a virágpor, ölelj magadhoz,
oly régóta hiányzol.
Szívem lángra gyúlt, és a boldogság ölemben kivirult,
mint újszülött az anyja kebelére, úgy vágytam rád kimondhatatlanul.
Kinyitottam szememet, köröttem a levegő izzott, sercegett,
öledbe vontál és suttogva ismételgetted nevemet.
Miközben ujjaid simogatták mellemet, a mennyben jártam,
a kispad helyett egy rózsaszirmos ágyra vágytam,
de minek is ide egy megvetett ágy,
a kerti pad is megteszi, ha elkap a vágy.
Hol józan az ember ott rózsa sem terem,
ha a szív beindul, lángol a szerelem.
Kinek kell sima messzi tér,
ahol az emberhez senki nem ér?
Inkább választok egy kispadot,
választom a hívogató természetet
mint a magányt, az életet felőrlő szürkeséget.
Mikor az ember haza hiába ér,
minek kellene neki messzi tér?
Rózsa és szerelem mit e kis pad ad nekem,
izmos testedet örökre magamhoz ölelem.