szonettkoszorú




I

Mert széle, hossza nincs a nagyvilágnak,
s tovább tágul a csillagközi tér...
A jó líra tömör szépséget ígér,
esszenciáit rendnek, tiszta vágynak.
A végtelen felosztva részletekre
mind önmagába rejtezett egész,
a kortudás avul, s képtelen merész
eszme csal galaxis-fényterekre.
Hát mért ne lenne helye ott a szépnek
hová a teremtés díszeket rakott,
és feltár benne több-száz ablakot,
új kontúrt, szín, fényt küldeni a képnek:
Megértetni, kik vagyunk, s minek.
Nekem a líra azilum, sziget.


II.

Nekem a líra azilum, sziget.
A bennem feloldott atomnyi létek
jelenén túl, ahol véget érnek
a még rejthető mikro-részletek,
elektromágnes- rezgések születnek,
míg lelkemben a boldogságtudat
széles spektrumú hullámsávokat
vetít a szerteágazó ereknek.
Fogom az adás minden részletét
ahol a lélek kedvére fürödhet
és úgy hiszi, ma nem hiába élt.
Elkalandozni kétes részekért?
Vallom, a vétlen sokszor ráfizet!
Messziről félem a végtelen vizet.

III.

Messziről félem a végtelen vizet.
Eszmehullámok akit elsodornak
hajótörött, ha nem ma, akkor holnap.
Eladni hazát, erkölcsöt, szívet
a kor kényszerít, pénzért cserébe,
amott a ház dől, emitt egy roskatag
ember nyúz titokban elejtett vadat,
és fát szerez, hogy legyen estebédje.
S a líra? Hogyan szól, miről beszél?
...mert nem volt rajta több mázsás lakat,
légüres szavakat lopkod szét a szél...
Gyógyír a vígság, vesszen hát a bánat,
mint strucc, ha fejével föld alatt matat,
esélyt adok a lélegző virágnak.

IV.

Esélyt adok a lélegző virágnak,
szerzett azilumot itt e sárgolyón,
ilyen az ember, néha álmodón
hiszi, és lepkeszárnya nő a vágynak.
Pince hűvösén élni nem lehet,
lázong a test, a képtelen alázat,
viharsodrás feszíti szét a gátat
ostromolja a fénytelen eget.
Ami sajátom, jövőm létalapja,
kedvem a vágyat ésszerűn belakja,
s lírám, ha szól, nem fog megtagadni.
Almafám virágos, menyasszonycsokor!
Buzgó hitemért senki sem okol,
miért induljak más tájat kutatni?

V.

Miért induljak más tájat kutatni?
Gyökeret tépünk, vele föld szakad,
ha, ami bennünk él, s tudathoz tapad
próbáljuk erővel megtagadni,
Bár váltakoznak jó és rossz napok:
felver a gaz, és veszni látszik kertem
-lelkem naponta ahol megteremtem-,
lírám jön társul, irtani gyomot.
Fáradt vándornak, akit éhe ölne,
életét menti pár út-menti körte,
gyümölcsöt véle így szemezgetek,
az öröm fáját látom megfoganni...
Miért induljak más tájat kutatni,
idegen égövet, égboltot, kegyet?

VI.

Idegen égövet, égboltot, kegyet,
ismeretlenség von fénykörébe,
ha közeledsz, jobban szemügyre véve
feltárulnak a kétes részletek.
Mágneses vonzása lelkednek kevés,
térerején átsiklik térfeled,
csalódva lépsz tovább, sírva kérdezed:
mért kellett nekem ez a tévedés?
Több a kevesebb! Ismerős zugodban
igaz meséid forrása, ha csobban,
hálálkodva áldd gondos istened,
mert küzdeni hazádban, otthonodban
jobb, mint henyélni idegen honokban,
bár termésük szebb tán, s gazdagabb lehet.

VII.

Bár termésük szebb tán, s gazdagabb lehet,
megtévesztő a külső csillogás,
nem bensőm kényszerít, külső ráhatás
oldoz fel, akár tolvaj is legyek...
Rafinált szépruhák, díszes ékszerek,
hős percemberkék aranytrónusa
vágyálmot szül, de lombostól dől a fa,
s az égig érő fény-kopár hegyek.
Meg kell térni az olcsó kábulatból,
dalt kölcsönözni kerti madaraktól,
nem elég csupán jobb lírát akarni,
szándékot, kincset halomba gyűjtve,
gáncsoskodást merszünk alá gyűrve,
saját ruhánkat kell magunkra szabni.

VIII.

Saját ruhánkat kell magunkra szabni,
más rongyát, ékét pőrén se keresd!
Nem nyílik össze hajnal és az est...
Idegen dalból elég egy fikarcnyi,
s mint grafiti a tiszta házfalon
képedbe rondít, furcsa fintorát
bőrödbe égve viseled tovább,
még rád fognák, behódolsz vastagon,
kordivat szabja méretre lelkedet,
s a rap hatalmát fennen hirdeted,
holott, ha kéred, csendjeid felelnek
polifon hangon, énedről mesélnek,
halk hárfahúrra komponált az ének:
kételyek, tudás ábrándok, szerelmek.

IX.

Kételyek ,tudás, ábrándok, szerelmek
az út kiosztott mérföldkövei.
Üres hátizsák, vagy reménnyel teli
felbuzdulás, sorstűrő függelmek
színezik mesterin világom át- meg át.
Szabálya van és hitele a rendnek,
titkaim kimondva életre kelnek,
felkavarják a lélegzés porát.
Mi jobb, egy drámát vállaimra venni,
vagy gúzsba kötve örökre temetni
az életigenlő kisded vágyakat?
Ne várd a választ, máig nem tudom,
bár volt idő rá, s volt rá alkalom,
nekem vet ágyat itt az alkonyat.

X
..
Nekem vet ágyat itt az alkonyat.
Megannyi parányi fénybogár lebeg,
cikáz, suhan, képlékeny fényterek
sziporkáiban teremtőt kutat
lézerfény-mintás égbolton felettem
minden újszülött lélekrezdülés,
rögtől szakadni mégis oly kevés
hitet ad kölcsön és erőt a kertem.
Kontúrjaim bár merész ecsettel festem,
lényegem színeit meg kell keresnem,
mert fakulnak a lázongó szavak,
időkényszer ez, ma nincs máshoz közöm:
vajh' meddig élek itt, ez égövön?...
Szolgáló vagyok, s végtelen szabad.

XI.

Szolgáló vagyok s végtelen szabad.
Nem dísz csupán, -hiszem- porzó, és bibe,
születni, múlni túl a semmibe...
S még több az emberélet! Lét és gondolat!
Mikor elesett, csonka, hitvány a test,
ha gondolat-dimenziókba menti
magát, naponta újra megteremti
lényegtelenből az éppen lényegest.
S mert nemcsak dísz, rút, jó avagy gonosz
teremtett létemben ami oszt, szoroz,
más hajtóerőt is kell belül keresnem!
Kötött a pályám, sorsom rám szabott.
Erőt csiholok most... télhez illatot...
Magamért védem, szenvedem a kertem.

XII.

Magamért védem, szenvedem a kertem,
vadhajtás, vihar, kiégett pázsitom...
Kudarcok poharát fenékig iszom,
s vermelem, mit jobb időkben szedtem,
hitet, tévhitet, gondosan beosztva
rímek árnyékán fényrést bontani,
mert fény híján semmi sem az, ami..
zenéljen bár szépen, csengve-bongva.
Hagyd meg Uram, hagyd meg nekem a kertet,
ma nano léptékű végtelent kereshet
a bölcs, hagyd, izgasson még a részlet,
hiszem, titkaidra tárva tág kaput
élhetőbb élet kap felfénylő napot...
Mért hagynám el e hitből rakott fészket?

XIII.

Miért hagynám el e hitből rakott fészket?
Folytonos búcsúzás, megérkezés
sodrában pörög a megmérettetés,
fölénk emeljük, s még följebb a lécet.
Vagyunk, utánunk kiégett por marad
idő gubancon át- meg átperegve,
s ott ahol arasznyi nyugtunk lehetne
tér szab határt, a testbe bújt salak.
Megpróbálom az időt megragadni,
ingovány húz, meredély alatti
mélység megfontolásra késztet.
A jelent kell erősen átkarolni
ne vesszen el belőle sem maroknyi,
még elmosná a felejtés, enyészet...

XIV

Még elmosná a felejtés, enyészet,
hogy esküvésem nem szegtem soha!
Tanúm e táj, s én, lelkes pásztora
fő-hajtva kezdem róla a beszédet.
Lírámban fény, szín, finom árnyalat
mögé eleven hitet, gyermekéveket
rejtettem, mind, a féltett kincseket,
belőle ennyi talán megmarad...
S még mennyi minden háborog belül
a-mért az ember folyton lelkesül,
mégsem lesz része a hét csodának...
Ágaznak, érkeznek összegyűlt utak,
hazám e sziget, s az enyém marad,
mert széle, hossza nincs a nagyvilágnak.


Mesterszonett.


Mert széle hossza nincs a nagyvilágnak,
nekem a líra azilum, sziget,
messziről félem a végtelen vizet,
esélyt adok a lélegző virágnak.
Miért induljak más tájat kutatni,
idegen égövet, égboltot, kegyet,
bár termésük szebb tán, s gazdagabb, lehet,
saját ruhánkat kell magunkra szabni.
Kételyek, tudás, ábrándok, szerelmek,
nekem vet ágyat itt az alkonyat,
szolgáló vagyok, s végtelen szabad,
magamért őrzőm, szenvedem e kertet.
Mért hagynám el e hitből rakott fészket?
Még elmosná a felejtés, enyészet!