Talán levelet kelle írni.Levélben megkérdezni, hogy miért mentél el.Kényszerített valaki, vagy valami? Vagy csak egyszerűen elfogyott az út, a kör bezárult. Te hagytad.Nem láttam rajtad a tiltakozás legkisebb jelét sem. Olyan szelíd arccal feküdtél azon a hófehér ágyon, mint gyermekkorodban mikor elaludtál még a mese vége előtt. A befejezést te álmodtad tovább, akkor is, most is.De akkor jött a reggel és mesélhetted álmaidat, amit kötelező volt meghallgatni. Olyan hévvel tetted azt, hogy szinte én is átéltem az álom igaz voltát.
Akkor, ott a kórházi ágyon, hiába jött a reggel. Te már messze jártál, egy másik világban. Azóta én álmodom tovább a meséket. Az én mesémet, hogy milyen lett volna ha, - ha itt maradsz. Milyen lenne együtt nézni az augusztusi égbolton leguruló csillagokat... . Szeretted a meleg nyárvégi estéket, azt mondtad, hogy ilyenkor megáll az idő, és olyan jó élni.
Már nem vagy itt. Egyedűl állok a csillagok alatt. Ők most nem mozdulnak, és én sem. Várok egy hangra, egy jelre, de semmi...
Egy halvány, fáradt levél a karomra hullik. Kezembe veszem, nélzegetem. Nem látok rajta semmit, se írás, se jel. Talán a halvány holdvilág az oka, de nem látom. Esetleg holnap, addig kicsit szűnik a bánat. Vagy az éj sötétkamrájában előhívódik mégis az írás, az üzenet, hogy ne keresselek mert itt vagy. Örökre itt maradtál. "A világon nem múlik el semmi sem, akkor sem ha azt hiszem." Ezt szoktad nekem mondani, bizonygatni, amikor még éltél. Most ezt a bizonyosságot kellene igazán hinnem. Hinni akarom, talán akkor könnyebb a létezés nélküled, - veled.
,