Feszít, ha az ember belemászik,
s nem tovább: a belső felemásig
jut csupán... mert ennyire kevésnek
még nem éreztem a szót. Bevésnek

egy nevet, jellemet, ismeretlen
erők, vándorlások, istenekben
lakozó akaratok. Miért nem
éltem akkor, mielőtt kiégtem

volna? Talán a missziókba írt
sok láthatatlan tintát és papírt
amazonok teremtették, kiknek
csak háttér-szerep jutott, de hittek

a halálig...nappal ember-alakot
öltve almát árul, szalad, ott
lidérckedik, ahol kell. Fut, fizet
hitelből hiteleket, és Zugliget

zajos, mert ereiben vér csorog,
romlatlan, tiszta vér. Kemény korok
tették szilárddá ezt a jellemet,
kit sírni sosem láttak. Felnevet

talán, amikor átlényegülve
angyallá, csodálják. Mélyre ül be
lelkébe ilyenkor saját csendje,
engedi némán, hogy magát lengje

körül végre egyetlen eszmerend,
kizárjon onnan minden esztelent,
a túlélésért koptatott napok
szürkeségét. Egy tiszta, új lapot

nyitva, melyet alkotó dobbanás
töltene meg...és minden új parázs,
melyben tüzet érez, teret nyerhet
benne. Vajon milyen szelet kerget

egy angyallá változott leányka,
mikor missziót talál? Lehántja
ember-alakját, s testet cserélve
tud élni úgy, mintha mindig élne...