Szája kaján mosolya huncutul tündéri,
fentről hozta magával kék hajnalt dicsérni,
lassan ébredő fényben játssza el táncát,
korán kelő nap fejti le róla kínoknak ráncát.

Vad tenger moraja szívében elhalkult,
kék szemének tüze reggelre felvidult,
virágokat tépne, de nem viszi rá a lélek,
tudja, tövise szíveknek édes méreg.

Egyet mégis szakít, édes nedűje élteti,
s, mint tavaszi rügyet, önmagát éleszti,
pattanó bimbójával a csodát kreálja,
édes illattal kelyhét szélesre kitárja.

Fenséges, részegségig andalító mámor,
messze suhan vele a világ kínzó bajától,
nem kér bánatot és megéli a gyönyört,
a boldogság kegyes, hisz újra felé köszönt.

Addig fiatal a szív, míg szeretni képes,
lángoljon szép szerelem, csók íze édes,
megremegni képes legyen a száj, szikra pattan,
nedves csók forrón csattan sorban, lankadatlan.

Nem nehéz viselni bódító virágillatot,
csöndben azt tudni, "Neked én mindig itt vagyok".
átölelve menni tovább, míg világ a világ,
leszakítottad, így örökre tiéd ez a virág.

Elmúlik az idő, immár tovatipeg az ifjúság,
de még hallom a szerelem himnuszát,
drága száján most is ott bujkál az a kedves mosoly,
virágszála mosolyog rá éppen úgy, mint egykoron.