Nagyon várom már, hogy eljöjjön a nap,
Amely megszépíti majd a sorsomat,
Amikor két fáradt szemem, rád emelem,
S őszinte arcodon, az megpihen.

Akkor majd másképp látod, az eltelt öt hónapot,
Nem azt nézed mit vett el, hanem, hogy mit adott!

S tudom, hogy hagyod a szívedet,
És győzelmet arat majd, az ész felett,
Két karom szorításában, a bánat fut tova,
S nem hagyjuk el egymást, többé soha.

Most a bánat szavai, csüngnek még ajkadon,
De egyszer hazaérek, egy boldog hajnalon,
Szíved hevesen ver, ha meglátod arcomat,
S elűzöm rögtön minden bánatodat.