A kisjányt nem viszed? - kérdezte az öreg, amikor az asszony már fent ült a szekéren.

Dacosan megrántotta a vállát, és a kendő csomóját szorosabbra húzta. Még csak a' hiányzik! Hogy még a városba' se legyen tőle nyugalmam! Egész nap be nem áll a szája. És úgy lóg rajtam, mint a bogáncs. Akárhova megyek, jön utánam. Az ördögtől van ez a gyerek, nem is a Lajostól. Az Isten vette volna el tőle, mielőtt ezt a kölyköt itt hagyta nekem emlékbe.

Gondolt még mást is a kendős asszony, fönt a szekéren, de csak egy kurta nem-et vetett oda az apjának. Birinél rögtön eltört a mécses. Édesanyám, vigyen magával, megígérem, hogy jó leszek! - De akkor már megindult a két szürke. Kibaktattak a széles útra, és az öreg bezárta mögöttük a kaput. Hát te meg mit sírsz, fordult a kisjányhoz, nem kell gyerek a városba', van ott belőlük elég. Várd meg, amíg nagyobb leszel. Eredj most játszani, vagy bőgj ott, ahol nem hallja senki.

Kellett is ide a tanyára ez a gyerek, mint kilenc kölyök a szukának. Megmondtam az anyjának, hogy vigyázzon, mert sose veszi el a Lajos. De neki csak az kellett, a szénaboglya. Most aztán itt van a nagy baj meg a szégyen. És ha legalább egy fiút húztak volna elő a kútból! Aki egy kicsi segítség lenne a munkában. Mert nekem már nem igen hajlik a derekam. Az állatokat még ellátom egy pár évig, aztán nem tudom, mi lesz. Édes Istenem, miért nem egyszerre veszed el az életemet, miért csak részletenként?

Így dohogott az öreg, miközben visszaült a kisszékre, és fonta a sövényt. Kell az, mert a kutya mindig kikaparja, aztán szétszaladnak a csirkék. Öreg ő már ahhoz, hogy pipit vagy tyúkot kergessen a határban.

Biri letörölte a könnyeit, most aztán csupa maszat lett a képe. Nem törődött vele senki, de hiszen éppen ez a gond. Édesanya mindig hessegeti: Eredj innen, ne jártasd a szádat. Most meg mit bámulsz? Nincs más dolgod, csak az életemet keseríted? - Nagyapa egy kicsit türelmesebb, de ő mindig dolgozik. Marad Basa, a nagy fehér kuvasz. Basa mindig meghallgatja Biri panaszkodását, de persze nem tud válaszolni.

Biri hátrament a kertbe, jó messzire, ahol már nem volt más, csak a mogyoróbokrok. Innen is mindig elhajtották, mert a piacon jó ára van a mogyorónak, nem arra való, hogy Biri felfalja az egészet. Csak egy bizonyos mogyorópálcát ígérgetnek, meg hogy akkor lesz nemulass. De most tavasz van, alig zöldültek ki a levelek, nagypapa pedig se lát, se hall, fonja a sövényt.

A kisjány leült a földre, a bokrok közé, és az égre nézett. Szép kék színe volt, mint az anyja pörgős szoknyájának, csak az egyik sarokban látszott egy fekete folt. Mi a', csak nem viharfelhő? De olyan kicsi volt és olyan mókás, nehéz elgondolni, ebből a semmiségből lesz a vihar. Biri ott felejtette a szemét azon a kis feketeségen. Nem is igen volt más néznivaló. A zöldülő mogyoróbokrok, távolabb egy pár gyümölcsfa, az istálló, meg a baromfiudvar. Oda meg nem ment szívesen, mert félt a nagy kakastól. Minek az a kakas? Nem ad tojást, nem költi ki a kiscsibéket, semmit sem csinál, csak hangoskodik. És megkergeti a Birit.

Az a fekete folt egyre nagyobb lesz az égen, eddig csak annyi volt, mint a kisjány két tenyere, most már elér a barackfáig. Dagad, mint a kenyértészta a tekenőben. Biri tudta, hogy a nagy fekete felhőben a markoláb lakik, de nem félt tőle. Mindig azt mondják, így meg úgy a markoláb, elvisz a markoláb, aztán nem történik semmi. Pedig elvihetne, mert nagyon unalmas itt a tanyán. Bevihetne a városba, letehetne az édesanyám elé. Nézne is nagyot, honnan került oda az ő kicsi jánya. Ez azonban mégsem lesz jó, mert anya mindig mérges, amikor meglátja a Birit, és már küldi is: Eredj innen, Mindig láb alatt vagy. De hol legyen egy ilyen kis gyerek, ha nem ott, ahol az anyja?

De nézzük csak, mit tud ez a felhő. El tud-e menni a másik barackfáig, ha én akarom? - Bizony el tudott menni; egyre nagyobb lett, túl is ért a barackfákon. Hej te, ne siess már annyira! Csak amikor én mondom. Most egy kicsit balra, a kerítés felé. - A felhő meg, mintha értette volna, éppen a kerítés felé terjeszkedett. Most egy kicsit vissza, a nagy körtefához! - Ezt is megértette a felhő, és Birinek nagyon tetszett, hogy most ő dirigál a markolábnak. Már nemcsak az ég alja volt fekete, hanem az egész mindenség köröskörül. A markoláb nem mutatkozott, pedig Biri majd meghalt a kíváncsiságtól.

Itt bizony mindjárt nagy zuhé lesz, gondolta nagyapa, és lett is, sűrűn kopogtak a nagy kövér esőcseppek. Nagyapa behúzódott a konyhába, és onnan kémlelte az eget. Villámlott is rendesen, de még messze volt a tűz fészke, nem hallatszott a dörgés. Biri már régen csuromvizesre ázott a kert végében, de még mindig dirigálta a felhőket és a villámokat: Most kettőt egyszerre, onnan a Bagosiék tanyája felől! De nem ilyen aprókat ám! Akkorák legyenek, mint a karikás ostor! - Lettek is, és a markoláb alaposan megcserdítette, mert beledördült az ég, és Biri egyszerre befogta mindkét fülét.

Nem lesz ez jó idekint, amikor végre égszakadás van meg földindulás. Végre elszánta magát, visszafutott a házhoz, de még út közben is nógatta a vihart: Essék csak, add ki az összes mérgedet! Dörögjél és villámoljál, amennyire csak tudsz!

Hát te, nézett föl nagyapa a pipatömésből, fülig sáros vagy. Annyi eszed sincs, mint egy tyúknak; az legalább száraz helyet keres magának, amikor zuhog az eső. - A kisjány nem szólt erre semmit; nagyapa jól elverné a mogyorópálcával, ha megtudná, hogy az egész vihart ő csinálta. - Mit állsz itt, mint a faszent, mordult rá az öreg. Mosdódj meg, oszt' vegyél száraz ruhát. Jó Isten, nem is tudom, mikor láttam ekkora vihart, talán a custozzai csatában.

Dél felé aztán ezt gondolta Biri: Most már elég volt ebből a sok pocsétából. Állítsátok meg a vizet odafönt, ti felhők! - És amilyen tréfás kedve volt aznap az időjárásnak, néhány percen belül elállt az eső, a fekete felhők eltakarodtak, a szürkék még egy kicsit nézelődtek, aztán ők is elmentek szépen a feketék után.

A mindenségit, mondta nagyapa, de nagy zivatar volt.

Nem is fonta meg aznap a sövényt, akkora volt a latyak.

Délután már igen várták haza a piacról az asszonyt; itt lett volna a vacsorafőzés ideje, meg a petró is elfogyott már. Magad uram, ha szolgád nincs, gondolta az öreg, de nem igen tudott mást főzni, mint pásztortarhonyát. Jó lesz, nagyon jó lesz, csacsogta Biri, nagyon szeretem a pásztorok tarhonyáját, meg a pásztorok kolompérját. - Ugyan fogd már be a szádat. Egész nap lefetyelsz, egyszer még a sírba teszed az anyádat. - Nem is igaz, feleselt a kisjány, nem beszélek olyan sokat, csak azt mondom... - Elég legyen, mert hozom a mogyorópálcát. - Biri durcásan elhallgatott. Miért kell mindig csendben lenni? Csend, csend, mintha csak halott lenne a háznál.

Nagyapa egy kicsit felvidult a pásztortarhonyától, de a lánya még mindig nem ért haza. Mi a kórság, csak nem állt össze megint valamelyik Lajosával: Legalább a két szép szürkét ne vitte volna magával.

Már éppen lefeküdtek volna, mert hát sötét volt, petró se volt, amikor végre felhallatszott a szekérzörgés. No hála légyen, motyogta nagyapa, és kicsoszogott a kapuhoz. Biri már régen ott ugrált, mint a szöcske. De nem az asszony hajtotta a szekeret, hanem a Bagosi szomszéd. Lekapta a sipkáját, és a kezében gyűrögette, amikor megszólalt:

Az Erzse nem jöhet már. Reggel, amikor az a nagy vihar volt, belévágott a ménkű. Mindjárt vége volt szegénynek. A lovak megrémültek, oszt' elfutottak a szekérrel...

Biri, te dirigáltál a viharnak. Tényleg ezt akartad?