...egy parkon vágok keresztül az állomáshoz
hajnalonta. A fák kontúrja látomást hoz
elém, a képzetembe illesztett árnyékok
ijesztő nagyok. Bárcsak ne is én állnék ott

egyedül...s ahogy a piros kis padra érek,
semmiből lép elő a lány. A barna kérgek
végeláthatatlan erdejében persze ott rohan,
akárcsak én, de mindig ott, percre pontosan,

s ha néha késve indulok egy parányival,
ijedten lüktetek. A szívem alá nyilall
a félelem: talán elkapták az ördögök
nélkülem, mert nem látták még, hogy ott fönt jövök,

ismeretlenül vigyázva egymás lépteit...
csak pillanatra nyúlik kettőnk léte itt,
de mindig ott lép elő, ahol a vén kőris
árnyékot ül a padra. Ahogyan én, ő is

megnyugszik attól: látjuk egymást. Ismeretlen
arcából olvasom, hogy hisz az istenekben,
s minden nap megfogadom azt, hogy holnap tényleg
szólítom...hátha magam vagyok az a lélek.