Vigyázva érint meg a lágy szellő,
Emberek mindenhol, közel s távol,
Tekintetem távolba merengő,
Bőrömön kellemes napsugár táncol.

Vidámság, az idegen arcokon,
Zsivaj tömi degeszre a teret,
A világot erővel kizárom,
Érzéseimnek így engedve helyet.

Várakozás, kínok, és izgalom,
Percek, vagy talán órák múlnak,
Nincs se, kegyelem se irgalom,
Csak kérdések tornyosulnak.

Valahol mindig is éreztem,
Hogy ez megtörténik velünk,
Csak tettem, sohasem kérdeztem,
S már másról szól az életünk.

És nézd, itt ülök nap-nap után,
Ismerős padon görnyedve várlak,
Kutatlak a távolban feszengve, bután,
A temérdek ember közt megtalállak.

A keserű magány felemészt lassan,
Lelkem hangtalan üvölt érted,
Úgy érzem, egyedül maradtam,
A perc nagyon fáj, hiányod éget.

Idegen nyárban annyira fázom,
Talán,... ha hazaindulnék,
Lelki békémet nem találom,
Kínlódom,... de várok még.

A béke hangja halkan száll,
S eljöttél, hogy velem légy,
Édes mámor rám talál,
Pillantással csodát tégy.

S most itt vagy velem, nesztelen,
Tudod,... nagyon vártam,
Ez már nem a véletlen,
Édes... csendes... láttam!