Nyár éjszaka, csodás éjjel,
sok suttogó falevéllel.
Kertek alatt a hold bujkál,
árnyakat vet a vén kútnál.

Megfürödtem holdvilágban
ezer titkos éjszakában.
Lugas alatt, mint kísértet,
úgy lebegtek az árnyképek.

Árnyképei leveleknek,
amit a szél remegtet meg.
Játszanak a háznak falán,
nekem integetnek talán.

Kert végéhez egy háznyira,
ősi hantok omló sora.
Ott az elhagyott temető,
szellemjárásnak kedvező.

Én is sokszor jártam ide,
szomorúság ligetibe.
mikor elkedvetlenedtem,
tébláboltam itt a csendben.

Olykor ilyen éjeken át,
járogattam sírok sorát.
Elmerengvén sírok ormán,
temetőben, ember sorsán.

Hisz a kórház mellette van,
ott születnek nagyon sokan.
Jut közte egy ösvény nekünk,
ennyi lenne az életünk?

Ám a mesés élet útja
a végtelen reményt nyújtja.
Mennyi küzdés, mennyi álom,
míg a végét megtalálom...

Nevek vannak babák kezén,
s nevek sírkövek rejtekén.
Mindhalálig velünk élnek,
Azon túl is elkísérnek...

Moha nőhet a neveken,
árnyak élnek a köveken,
Simogatják, dédelgetik
őseinknek szép neveit.

Fáknak ágai a szélben,
hajladoznak a holdfényben.
Ragyognak fenn a csillagok,
tán épp e lelkek laknak ott?

Onnan látják, testük pihen,
békében nyugodni milyen.
Néha leszáll egy-egy szellem,
ránk köszönhet ilyen helyen.

Jó éjszakát kívánhat ő,
sose hagyjon el az erő!
Él a te vezércsillagod,
nézd, a fejed felett ragyog!