Mint állhatatos szú a rózsafa bútorban perceg,
oly konok egykedvűséggel morzsálnak a percek.
Szűk folyosó. Libazöld fal előtt padok állnak,
ingerel most ez a szín, sorompót szab a vágynak.
Nyílik az ajtó, ha új nevet fröcsköl a térbe,
várakozók lesik, sorra kerülnek-e végre?
Nincs türelem, máris pattanni készek a lábak,
nyúlik a nyak, idegek vitustáncokat járnak,
kéz dobol, megfeszült izmokban áradó nedvek
űzik a vért, sebesen lemezek ülepednek.
Ugrálni kéne, reped már a ránk feszült álca,
nyugtalan őröl a gond, az ítéletre várva.
Nem könyörül az idő monoton kopogása,
gyűlik a félsz, a remény egyre húzódik hátra.