HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1895

Írás összesen: 49462

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Fekete Miki
2020-01-03 12:36:33

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: AlkinaFeltöltés dátuma: 2006-10-06

Víztükör (1. rész)

A növekvő hold fényesen ragyogott megannyi csillag gyűrűjében. A Duna apró hullámain ezüstcsíkok cikáztak keresztül-kasul az éjszakában. A folyó pedig szép csendesen folydogált megszokott útján dél felé, hogy néha-néha szerteágazzon, és olyan rejtett világokat öleljen körbe, mint például a Nyulak szigete. A Duna szépsége csak az ilyen holdfényes éjszakákon teljesedik ki igazán: kékes-ezüstös tükrén a fény táncot lejt, mintha ezernyi kis apró lény tün-dökölne csillogó ruhában, talpig ékszerben. Időnként egy-egy halacska mozgására, a vízisik-lók úszkálására is felfigyelhetünk. Szemmel tarthatjuk őket éppen úgy, ahogy a partról a vízbe merengő fák teszik. Gyökereikkel masszívan kapaszkodnak a lejtős talajba, törzsük azonban a víztükör fölé hajlik, így csodálják meg zöldellő lombjaikat, amik a tavasz első hívó szavára ébredezni kezdenek. Vannak komor, korhadt "szemlélődők" is, akik gyökereit az ár már ki-mosta, és csak arra várnak, hogy megadva magukat belecsússzanak a folyamba.
A tavaszi áradat és a nyári esőzések nem múltak el nyom nélkül. A folyópart latyakos és csu-szamlós volt, még a folyó mellett végighúzódó ösvény is néhol sárba torkollott. Azonban ide már nem jutott el a hold vakító fénye. A fák ügyeltek arra, hogy elrettentő sötétségbe borítsák a csapást, nehogy valakinek kedve támadjon késő éjjel ilyen veszélyes utat választani. A bé-kahad rázendített a kuruttyolásra, és még a ciripelő tücsköket, kabócákat is sikerült túlbrekeg-niük. Az éjjeli állatvilág élte megszokott életét. Azonban tompa neszek hallatára minden egy pillanatra elhalkult, és látszólag tudomást sem véve róla, feszülten hallgatták az alig észlelhe-tő zajt, mely egyenesen feléjük tartott.
Az ösvényt sötétség burkolta be, ez azonban nem lassított fürge léptein. Ismerte a csapást, mint a tenyerét. Itt nőtt fel, minden egyes kő, fa, bokor, virág olyan számára, mintha az ott-hont jelentené. Igyekezett minél kisebb zajt csapni, és csak néha-néha tekingetett a háta mögé. Jócskán lehagyta. Alig bírta elfojtani a rátörő jóízű nevetést. Nem, csönd legyen. Azzal csak elárulná, hol van.
Gyors volt, mint a szélvész. Ügyelt lépteire, hogy kikerülje az esetleges buktatókat, kiálló gyökereket, amik így is időnként megviccelték. Körötte teljes feketeség honolt, mégis ponto-san látta, merre visz az út. Szaladt, mint egy menekülő őzgida, de az ő üldözője nem volt ve-szélyes. Főleg így, hogy szinte már mérföldekkel is előtte járhat. Ezúttal megengedett magá-nak egy kacér nevetést, és futott tovább. Úgy érezte, mintha szabadon szállna. Kitárta két kar-ját, hogy repülhessen.
Nem volt túl okos dolog. Az egyik fa - mely nemrég dőlhetett ki - égnek álló gyökereibe be-leütközött. Elvesztve egyensúlyát lépteivel fürgén próbálta menteni a még menthetőt. Sajnos azonban nem számított a csuszamlós talajra, mely nemhogy megtartotta volna lábát, hanem tovább lendítette. Még kapálózott kezeivel ugyan, de már eredménytelenül. Elterült a sáros talajon. Két kezével belemarkolt a nyirkos, nedves földbe, majd a hátára gördülve nevetésben tört ki. Jó néhány percig fetrenghetett a kacarászástól megrészegülten. Majd észbe kapott. Felpattant, leporolta ingét és nadrágját, azután ismét futásnak eredt. De ezúttal már óvatosab-ban, mert a Duna egyik mellékágához ért, és immáron sokkal nagyobb volt az esély arra, hogy legközelebb a sáros út helyett a folyóban találja magát.
A mellékág egy kis szigetfélét fogott közre, mely egy kis dombnak tűnt, amelyet már birtokba vettek a fák, bokrok. A sziget, amit ő "Zöldikéknek" nevezett el, csak egy dolgot jelentett: odaért.
Rögvest megpillantotta célját. Egy hatalmas odvas fa volt, ami eldőlve félig a vízben állt, félig az ösvényt torlaszolta el. Lendületből átugorta a hatalmas törzset, és levetődött mögé, lesben várva az üldözőt. Közben halkan kuncogott, hiszen tudta, hogy nyert.
A szél feltámadt, a fák lombjait lágyan ringatta, a bőrét gyengéden cirógatta. Még mindig mosolygott, de élénkzöld szemeivel már fáradtabban kémlelte a tájat. Ám az üldöző csak nem akart megjelenni. A mosoly elhalványult, s a tiszta zöld szemekbe némi szürkeség lopózott. Ennyire nem lehetett gyors. Talán... baja eshetett, vagy eltévedt...lehet, hogy feladta, és most lesben várja valahol. Türelem.
Egy mélyet sóhajtott, majd hátát a farönknek vetve lepihent. Kezeit egyik térdén összekul-csolva ringatta magát, hogy teljen az idő. Az állatvilág is lassacskán magához tért, és vígan ciripelt, károgott, kuruttyolt. Erre oda sem figyelve leste tovább az ösvényt. Azonban nyoma sem volt követőjének.
Még egy darabig ücsörgött a farönk mögött, majd végre megunta, és felállt. Megdermedve fürkészte tovább az erdőt, de a válasz ezúttal is elmaradt. Ezek szerint mégsem várta lesben. Ismét mély levegőt véve letérdelt a farönk előtt. Ha most nem látja, akkor használja azt, amit tanult.
Tenyerét felfele fordítva állt, és felnézett az égre, közben érthetetlen szavakat mormolt. A tenyerében apró fénysugár jelent meg, de azon nyomban tova is tűnt. Meglepetten hagyta ab-ba a rituálét, és értetlenül meredt a kezeire.
A szél ismét feltámadt. A fák lombjai susogtak.
Hirtelen felkapta a fejét. Egy fura hang ütötte meg a fülét.
- Ne félj! - hallatszott a reszelős, érces hang. Lelapult a földre. Érzékeivel fürkészte a hang forrását.
- Gyere ki! Nem bántalak - folytatta a hang. Óvatosan kikémlelt a törzs mögül, de semmit sem látott - Gyere ki - ismételte a hang, Ijedten hasalt le a földre.
- Ne félj, nem bántalak - mondta a rejtélyes illető.
- Csani? - próbálkozott egy bátortalan kérdéssel.
- Gyere ki! - hallotta a hangot.
- Ne szórakozz! Hol voltál eddig? Azt hittem, már hazamentél.
- Gyere ki! Nem bántalak.
Döbbent csönd állt be. Nem tudott erre mit felelni.
- Ne félj! - hallotta újra.
- Én nem félek - felelte fennhangon, bár némi bizonytalanság vegyült bele.
- Nem bántalak.
- Csani, hagyd ezt abba! - kérlelte.
- Gyere ki!
Dühösen sóhajtott egyet.
- Nem megyek!
- Ne félj!
Felugrott a rönk mellől, hogy a fiút most móresre tanítsa...
Csakhogy senki sem állt előtte.
- Csani? Csani! Hol vagy?
- Gyere ki... nem bántalak...
Megfeszült izmokkal kémlelte körbe a folyópartot. Semmi.
- Ne félj! Gyere ki...
A hang tőle jobbról jött, és megpróbált óvatosan arrafele lépdelni. Egy bokor takarta el a fo-lyópartot, így hát odalopakodott. Óvatosan szétnyitotta a bokor ágait.
Egy békát pillantott meg, amint a víztükröt kémlelte, és közben...beszélt?
A kezébe temette az arcát, és nevetve hátradőlt a sáros talajba. Annyira kacagott, hogy a könnye is kicsordult. A béka ettől megijedt, és inkább jobbnak látta a folyóba ugrani, megfe-ledkezve ama békahölgyről, akinek az előbb a bíztató szavakat énekelte.
- Màdhva le fog fejezni - kuncogott - Hát tehetek én róla, hogy az Awnhem és Aunem ennyire hasonlít...
Ismét nevetésben tört ki. Maga elé képzelte az alkimista arcát, amint elmeséli neki...
- Ki nevet itt ilyen örömittasan? - hallatszott egy lágy férfihang.
- Végre - mondta nevetés közben - Már egy jó ideje vártalak.
- Tényleg?
Fel sem nézett, hanem ismét kuncogni kezdett.
- Miért vagy így meglepve, Csani? Már egy jó ideje...
- Csani? - kérdezett vissza a kedves hang.
Magához tért egy kicsit, de még mindig mosolygott: - Ez a neved, nem?
- Ha te úgy kívánod, lehet Csani a nevem.
Elkomorodott. Lassan felült.
- Csani, ez nagyon... - nézett körbe, de senkit sem látott - Hol vagy?
- Itt - válaszolt a férfihang, de hiába kereste semerre sem látta - A túlsó parton.
Morcosan nézett át a szigetre: - Csani, megbeszéltük, hogy én...
Elakadt a hangja. A sziget partján ugyan állt valaki, de... az semmiképpen sem Csani volt.
Hosszú, ezüstkékes ruhája a folyó felszínén szétterült, és képtelenség volt a víztől elválaszta-ni. Halványfehér bőre a márványhoz volt hasonlatos, égszínkék szeme és színezüst haja pedig a hold fényében tündöklött. Fején egy arany korona két egybefonódó hullámot mintázott, me-lyek hegyes füleinél végződtek.
- Miért vagy így meglepve? - kérdezett vissza mosolyogva a lény - Te magad mondtad, hogy vártál már rám.
Mozdulni sem tudott, annyira ledermedt a félelemtől. Rendenor és Màdhva most nincs itt, hogy megvédjék ettől a tündértől. Hogyan fog egyedül szembeszállni vele? Aztán újabb kér-dés merült fel benne: Mit keres egy tündér a folyóban?
Az alak bocsánatkérően felemelte a kezét.
- Kérlek, ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. Csak hallottam, milyen tisztán és mélységesen boldogan nevettél.
Hátrasandított, hogy felmérje, melyik irányba futhatna előbb, merre van közelebb az otthon. Vagy sikítania kellene? Csani biztosan itt lehet nem messze...
A tündér kedvesen elmosolyodott.
- Mondd csak, bájos földi leány, hogy hívnak?
- Semmi közöd hozzá - válaszolt azonnal, megfeszítve minden izmát, ha esetleg futni kel-lene.
A tündér felnevetett.
- Így is jó. Akkor majd Szépségnek szólítlak, rendben?
A lány akaratlanul is elmosolyodott. Még hogy ő szépség? És pont földes arccal, koszos ing-ben és nadrágban?
- Látom, tetszik - csillant meg pajkosan a tündér szeme. A lány a földre pillantott zavará-ban, majd fel a fiúra.
- Ki vagy te?
A tündér szélesen elmosolyodott.
- Csani - mondta, mire mindketten nevetni kezdtek. A lány azonban egy pillanat múlva magához tért, és szégyenkezve lépett egyet hátra. Óvatosnak kellene lennie. Hiszen Rendenor megmondta, hogy...
- Ne menj el, kérlek! - nyújtotta felé kezét a fiú, arcára hirtelen kiült a riadalom - Ne hara-gudj. Csak ritkán találkozom idegenekkel...
- Nincs baj - mondta a lány, bár előbb, mintsem gondolta volna. Utána szemérmesen lesü-tötte a szemét a földre.
- Ennek örülök - mondta a tündér - Bátor leány vagy. Szokatlanul bátor. Más ember már régen elfutott volna.
- Talán nekem is ezt kellene tennem - tanakodott magában a lány.
A tündér egy-két pillanatig végigmérte, majd kedvesen megkérdezte:
- Nem jössz közelebb?
A lány nagyot nyelt.
- Nem tudok - vallotta be.
- Nem tudsz? - nézett rá meglepetten a fiú - Hiszen csak néhány méter úszás. Vagy ha szá-razon szeretnél maradni, akkor meg felmászol a törzsre, és onnan már csak egy szökke-nés...
- Nem! - rázta meg a fejét hevesen a lány - Nem szabad.
A fiú kedvesen elmosolyodott.
- Hát persze, hogy szabad. Nincs semmilyen akadálya. A víz nem bánt. Talán nem tudsz úszni?
A lány mérgesen rázta a fejét, és indulni készült.
- Várj! - tartóztatta ismét a tündér - Nem kell, ha nem akarod. Csak arra gondoltam, hogy körbevezetlek.
Mélyet sóhajtott, és a farönkre támaszkodott. A Zöldikéket mindig is szerette volna látni. De...
- Érdekes, hogy nem tudsz úszni - beszélt tovább a tündér - Úgy tudtam, az emberek sze-retik a vizet, különösen az úszást. Egyedül a tündérek tartanak a folyók keresztezésétől.
A lány szeme felcsillant, és kérdően meredt a fiúra. A tündér meglepetten látta rajta, hogy valamiért nagyon dühös.
- Te is tündér vagy. Akkor meg miért nem félsz?
A fiú lágyan elmosolyodott.
- Tudod, ahogy az emberek is különböző nemzettségekből, törzsekből, királyságokból áll-nak, a tündérek is különbözőek. Én Annwn fia vagyok.
- Hogy kinek a fia? - meredt kérdően a lány rá. A tündér elnevette magát.
- Vízitündér, Szépség. Ez a folyó az én hazám.
A lány még mindig mereven állt a fatönk mellett. A tündér bíztatóan mosolygott rá.
- Gyerünk, menni fog. Csak felállsz, és egyet szökkensz. Majd én elkaplak.
A lány gyanakvóan mérte végig.
- Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz, és nem akarsz átverni?
A tündérfiú kedvesen nézett rá, majd elindult felé.
A lány már sokmindent látott, de egy vízen úszó tündért még sohasem. Ráadásul olyan köny-nyen közeledett, mintha lépkedett volna a vízben. A ruhája eggyéolvadt a víztükörrel, így képtelen volt megállapítani a folyó mélységét. A tündérfiút mindössze derékig érte, de tartott tőle, hogy varázslat van a dologban.
A tündér megállt a vízben előtte, hátat fordított neki, és kinyújtotta a bal kezét a fatörzs felé. A lány bizonytalan léptekkel - az esze minduntalan tiltakozott és futásra intette, de a kíván-csiság erősebb volt - felállt a törzsre. A fa megremegett, és a lány sikított egyet kétségbeeset-ten, szemét is behunyta. Mikor egy pillanat múlva kinyitotta, a fiú kedvesen mosolygott rá.
- Nincs semmi baj. Majd én vigyázok rád.
Azzal a kezét megfogva lassan vezetni kezdte a farönkön.
A lány remegve tette meg az első lépést. Vajon mi vár rá? Hirtelen tűzgolyó fogja a vízbe söpörni, vagy talán rossz szellemek jönnek elő és visszaparancsolják? Mégegyet lépett. A fiú türelmesen haladt vele. Újabb lépés. A rönk megingott, és a tündér keze tartotta meg. Ismét egy lépés. És egy újabb. Mégegy. A part már csupán egy ugrásra van...
A tündér most megállásra kérte. Egy kicsit előrébb ment, úgy fordult felé.
- Most a kezemre támaszkodva egyet ugrunk, és máris ott vagyunk - a lány kétségbeesett arca láttán egy ferde mosoly jelent meg - Ne aggódj. Elkaplak, ha bajod esne.
A lány rásandított, de még mindig nem érezte magát késznek a nagy ugrásra.
- Gyerünk! - bíztatta a tündér - Csak nem vagy gyáva?
Ez megtette a kellő hatást. A lány összeszedte minden erejét, és elszökkent a fatörzstől. Egy sikítás kíséretében - és a tündér segítségével - a túlsó parton ért földet. Visszanézett a még lengő fatörzsre. Hűha. A túloldalon van. Ez hihetetlen.
- Ez hihetetlen - mondta ki hangosan is. A tündér csak mosolygott.
- Látod - felelte - Nem is olyan nagy őrdöngőség.
- Köszönöm - felelte őszintén a lány. A fiú mélyen meghajolt.
- Az Ősi Istenek hozták a birodalmamban, Szépség. Hogy tetszik itt?
A lány körbenézett, majd megtapintotta az eddig csak túloldalról csodált fák törzseit, bokro-kat...
- Lenyűgöző - vallotta be - Gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik. Ha már itt vagy, akkor végre bemutatkozhatnánk.
A lány mosolyogva jelezte, hogy immár készen áll megosztani a nevét a tündérrel.
- Nos, engem Llynnek hívnak. Szeretnék a barátod lenni.
Nevetve fordult felé a lány: - Ami pedig az én nevemet illeti...
- Árnika! - hallatszott egy kétségbeesett kiáltás a túlsó partról. A lány megperdült, és szem-be találta magát Csanival.
Zavartan fordult vissza a tündérhez, de a fiúnak már nyoma sem volt. Ismét Csanira nézett.
- Tessék - próbálta leplezni zavarát - Engem keresel?
- Mit csinálsz te ott! - fakadt ki a halandó fiú.
- Csak... átugrottam - vont vállat a lány.
A fiú hitetlenül meredt rá. Majd a farönkre.
- Innen? - kérdezte. A lány bólintott - És hogy jössz vissza?
Árnika ekkor vette észre, hogy komoly bajban van. Visszaugrani valósággal lehetetlen. Biztos, hogy leesne a rönkről.
- Egyet tehetünk - mondta Csani - Ha a farönk végét a folyó aljáról a felszínre hozzuk, akkor azon át tudsz majd jönni, rendben?
- De... - hebegett a lány - Én nem merek víz alá...
A fiú egy szó nélkül beleugrott a folyóba. Árnika elhűlve vette tudomásul, hogy eltűnt - vagyis ami az előbb a tündérnek derékig ért, az valójában egy lábbal magasabb, mint ő. Mikor a buborékok sűrűsödtek, már tudta, hogy Csani megtalálta a farönk alját. Lassan megjelent a fiú, kezében egy hatalmas tönk. Árnika megragadta a már felszínen lévő fát, hogy segítsen. Ketten kiemelték. A fiú ezután kimászott Árnika lábainál, és egy szó nélkül felkapta a lányt. Hiába tiltakozott hevesen, a vállán átvetve Csani átvitte, és megesküdött neki, hogy hazáig el nem engedi. Árnika mérgesen verte a fiú hátát, majd feladta. A folyóra pillantott vissza. Még lélegezni is elfelejtett, mikor megpillantotta a tündért a víz felszínén, amint neki integet. Egy gyenge kézmozdulattal viszonozta, majd az ösvény elkanyarodott, így a "Zöldikék" és külön-leges ura eltűnt a szeme elől.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-04-28 23:57:20

Tetszik ez a rész, felkelted az olvasó érdeklődését. Megteremtesz egy saját világot, aminek sok részletét még csak sejteted. Felteszed a folytatást is?:)
Alkotó
Alkina
Regisztrált:
2006-08-22
Összes értékelés:
18
Időpont: 2007-10-20 21:17:07

Köszönöm szépen, Miss Sage, és nagyon örülök, hogy tetszett. Ne haragudj, hogy csak most válaszolok, de eddig államvizsgáztam. Nemsokára lesz folytatás, ígérem!
Alkotó
Alkina
Regisztrált:
2006-08-22
Összes értékelés:
18
Időpont: 2006-10-22 18:31:00

Köszönöm szépen, Jodie. Remélem a folytatás is tetszeni fog, örülök, ha adhattam valamit.
Szenior tag
Jodie
Regisztrált:
2006-08-14
Összes értékelés:
495
Időpont: 2006-10-09 10:23:23

Kedves Andi!
Nagyon érdekesnek találom a történetet, és remélem hamarosan felkerül a folytatás is :) Tetszik, hogy minkét világot bemutatod, és az alátámasztások, megerősítések mélysége is nagyon jó! Nagyon érdekes, olvasmányos, és már tényleg nagyon várom a folytatást! :) Köszönöm, hogy részese lehettem ennek a világnak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Más-kép(p) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Más-kép(p) című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Van mit /a dolgozónő dala/ című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Gyerekgyár című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Gyerekgyár című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) két út az elérhetőhöz című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) két út az elérhetőhöz című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Toth István: Este van már / Es ist schon Abend című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Toth István: Este van már / Es ist schon Abend című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Toth István: Este van már / Es ist schon Abend című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)