Csend van és sötét.

A fekete égen ezernyi csillag ragyog
s ezer csillag közt mégis egyedül vagyok.
A távolban egy gyerek felzokog
de el is hallgat mindjárt,
a csend elnyomja hangját.
Neszel a csend, figyel és vár...
A csendet hallgatom és
vele együtt várok.
Hogy mit nem tudom még.
Az életet talán,
talán a halált.
Talán az új napot
vagy egy jobb holnapot...

Jobbat? Mi az, hogy jobb?
E szót nem ismerem, nem is rémlik.
Mocsokban születtem, sárban éltem eddig!

Jobb világról csak a szelek szólnak,
ők siratják csak a múltat,
múlt világát mi sárba omlott,
semmivé lett, szertefoszlott...

Más volt egykor, jobb volt, lesz is, talán...
Más is kell, hogy legyen e földön
bajon, kínon s nyavalyán
kívül! Tudom... hiszem.
Hiszen erről regél minden omlott
falnak romja,
mind ezt mondja
ezernyi aranyba csavart
holttest romlott csontja...
mondja, mondja de senki sem figyel...

Csak én.

Olyan ez nekem mint egy idegen regény:
a romok hangját, csontot, hamut nem értem meg,
a szél nem beszéli nyelvemet...

A csendet hallgatom hát és várom,
hogy szememre hulljon az álom,
hogy megálmodjam a múltat vagy ami lesz,
hogy megálmodjam az életet...