Várok, lehajtott fejjel, csendben, ahogy ő szereti...
Most is ugyanazzal a mohó sóvárgással várom Őt, mint annak idején, a legelső alkalommal. Még ma is ugyanúgy a torkomban dobog a szívem, amikor meghallom, amint belép a szobába, és megérzem az Ő semmivel össze nem téveszthető illatát. Pontosan tudom mi fog történni, hisz sosem változtat ezen a szertartáson már századok óta. Azt hiszem, valahol neki is megnyugvást ad ez.
Fel sem kell emelnem a fejem, akkor is tudom, épp milyen mozdulatot tesz, hogyan tűri fej az inge ujját, és tartja maga elé a kezét. Nem nekem, sosem nekem, mintha észre sem venné, hogy ott vagyok. Egy szót sem szól, soha, még amikor egyszer megbántottam, akkor sem szólt soha egyetlen szót sem. Sokszor eljátszottam a gondolattal, mi van, ha nem fogadom el. Vajon akkor is folytatná? De sosem mertem megpróbálni, ahhoz túlságosan értékes, túl vágyott, amit tőle kaphatok.
Alig hallható a reccsenés, amint borotvaéles körmével felhasítja csuklója márványfehér bőrét.
Ekkor már sosem tudom lesütve tartani a tekintetem, azt lesem mikor buggyan elő a kincset érő anyag első cseppje.
Ilyenkor lehetek a legközelebb hozzá. Ha nem lenne ilyen rideg, távolságtartó a rituálé, még bensőségesnek is nevezhetném, de Ő sosem engedné, hogy ilyet érezzek. Amíg várok, próbálom magamba szívni a látványt, az illatot, minél jobban.
Végre meglátom azt a sötétvörös cseppet, amit vártam. Tudom, hogy visszafogja az áramlását, és szándékosan engedi ilyen lassan szivárogni, talán játszik velem ilyenkor. Keserű tapasztalat volt, mikor engedtem ifjonti türelmetlenségemnek, és megragadtam a felém nyújtott kart, hogy közelebb húzzam. Akkor megtagadta tőlem jó ideig a kegyet, s én azt hittem belepusztulok a kínba. Ezért most megfeszített izmokkal, de nyugton várom az első csepp lehullását.
EGY...
Mindig az első a legédesebb. Nem, ez több annál. Méznél is édesebb, mégis egyben égető is. Sűrű, és nehéz lenyelni, de amint szétárad bennem, már csak a hatását érzem. Ezért az anyagért bármit megtennék. Bármit! Nem csak az örök élet miatt, nem azért, mert több leszek tőle, mint bármelyik halandó ember. Magáért, hogy érezhessem az ízét, ahogy eltölt. Ahogy megtennék érte is bármit. És ezt tudja is jól.
Olyan érzés, mintha egy kicsit meghalna az ember, de egy múló hideg pillanat után, őserejű tűz áramlik végig az erein. Gondolom, ilyenkor fejti ki misztikus hatását a testemre is, amivel örök fiatalságban tartja. Persze, ez Hozzá képest, csak a hamis öröklét, egy illúzió-halhatatlanság.
Mire a tűz lobogása izzássá csillapodik, megjelenik a második ékkőként csillogó vércsepp is.
KETTŐ...
Mindig másabb a második, mintha másképp működnének már ekkor az érzékeim. Többféle ízt is érzek, azok vérének ízét, akiktől Ő vette el. Vajon Ő is így ízleli őket, vagy még élesebben? Mintha ez a csepp megerősítené a köteléket köztünk. Azt a köteléket, amit sosem érthet meg senki, csak ha átélte.
Minden hónapban ugyanazon az estén vár. Minden évben. Már négyszáztizenhét éve. És tudom, hogy sosem felejtkezne meg rólam, mert én vagyok a legfőbb szolgája.
Senki sem értheti azt a szomorúságot, amikor látom az utolsó cseppet lepottyanni a csuklóról. Ahogy esik, szinte belassul az idő, ahogy az elmém megpróbálja minél hosszabbra nyújtani ezeket a perceket. Tudom, hogy mire lenyelem a tüzes cseppet, Ő már nem lesz a szobában.
Nézem, amint a rubinvörös csepp lassan elválik a hófehér csuklótól...
HÁROM...