Sötét van és nagyon hideg. Semmi kedvem az egészhez. Hallgatni a sok sírást, rívást, vagy ami még rosszabb a csöndet. Gyertyák mindenhol, rémes. Nem nagyon akarok öltözni, nagyi már mérges. -Későn érünk haza, siess már, így sose indulunk el. Gyertya megvan? Gyufa? Művirág?- Hangzik sorjában a kérdés és én csak katonásan, igen, igen, igen. Minek ez a kapkodás ők biztosan megvárnak, nem igazán sietnek sehová, hiszen halottak. Akár holnap délelőtt is kimehetnénk, nem értem miért kell ez, csak egy szertartás megszokás, mint a szilveszter. Ma van és kész. Akár mindennap is lehetne, jaj inkább nem. A temetőbe akármikor ki lehet menni, ma miért annyira, muszáj? Hátha utána beülünk valami jó meleg cukrászdába, ez az egyetlen, ami motivál. Az étel nálam csodákra képes. Az út hosszú volt és szomorú. Mindenki szomorú. A temető mindenesetre szép látványt nyújt ilyenkor, a sötétség helyett fényárban úszik. Végre odaérünk. Jaj ne kezdődik, gyertya, gyufa, művirág. Szépen feldíszítjük a sírt. Megcsodáljuk a művet. Kész mehetünk. Legalábbis azt hittem, mert nagyi néma csendbe burkolózik. Jól ismerem ezt, minden évben ez van a fia sírjánál. Megértem, legalábbis próbálom. Már több mint 40 éve volt, én meg most vagyok éhes.
Várunk már fél óra is eltelt. Nagyot sóhajt, indulunk, szeme könnyes. Még visszanéz. Ahogy távolodunk, érzem, hogy megkönnyebbülök, nem szeretem őt szomorúnak látni, most pedig irány a cukrászda.
Hideg van, fogcsikorgató hideg. Betettem mindent kész. Mennem kell, érzem, nem tudnék maradni. Elindulok. Jó érzés és fájdalmas is egyben. Odaérek. Díszítés, csend. Néma csend, elől összekulcsolt kézzel. Eszembe jut sok minden. Például, hogy otthon hagytam a gyufát. Már nincs aki megkérdezze.