A kanyargós Tisza mentén
alant jár a Nap.
A víz tükrén lágyan ringó,
szelíd sugarak...

Mint kisgyermek bölcsőjében,
úgy pihen a fény,
Puha kézzel játszadozik
a víz tetején...

Pór menyecske korsót merít,
fövenyen hajol,
De eközben valamit lát,
távol, valahol...

Átellenben a túlparton
ifjú férfi néz...
Túlnan véle, s tekintete
mily izzó, merész!

Sötét haja hátra-fésült,
kis szakállt visel,
Vékony, s délceg a tartása,
épp erre figyel...

Magyar mente feszül rajta,
az inge fehér,
Szabad lelke messze szárnyal,
szinte ideér.

Ritkán lát a lány hasonlót,
ő csak pórleány,
Errefelé, ilyen férfi,
hol madár se jár..?

Boldog vággyal megy a kis Túr
a Tisza felé,
s mint a gyermek anyja ölén,
úgy simul belé.

Véres kezű alkony szövi
az éj hálóját,
Éj sötétjét rejtegetik
Tisza-parti fák.

Korsó telvén indulni kell,
sürget a sötét,
A menyecske még hátranéz,
pillant szerteszét.

Túlsó parton néz a férfi,
mint egy kőszobor,
Vajon ki ő, s esze hol jár?
nem tudhatni hol...

Átpillantva a túlpartra,
mily költő áll ott?
S hogy örökít meg versében,
te nem tudhatod...!

Kis menyecske, szaladj innen,
mert közel az éj!
Elnyeli majd ezt a férfit,
de te még se félj!

A kanyargós Tisza mentén
korsót hoz egy lány.
Leszáll az est, s a túlparton
eltűnik az árny...