(Szonett trilógia)

1.
Erdő sűrűjén őzcsapat lépeget
rettenve-figyelve rezdülésekre,
jobbra és balra riadtan tekintve,
amikor közelben veszélyt éreznek.

Sötét égen ragyog már a telihold
sűrű bokrok között a bagoly huhog,
éjszaka mélyén félelmes a vadon,
nem olyan nyugalmas mint valaha volt.

Csendben osonnak bokrok közt az őzek,
rettegnek - farkasok bűzét érzik már.
Vigyázva suhannak, hisz' vész közelít

hozzájuk, testüket félelem járja át.
Őzanya gidáit féltve terelgeti,
mintha azt sugallná nekik: gyerünk már!

2.
Tóparti békák hangosan brekegnek,
vígan élnek, még sötétben sem félnek,
mert a gólyamadár nem vadász éjjel
- csendben tojásain pihen fészkében.

Messzire elhangzó békák kórusát,
tücskök zenéje kíséri csendesen;
őzgidát ijeszti, ha madár röppen,
menten futásnak ered az őzcsapat.

Vadonban természet ereje az úr
- azt megváltoztatni helyes nem lenne -
erdőben másként nem járható az út.

A gyöngébbeknek az esélye kicsi,
mert itt az erő győzedelmeskedik,
inkább bújjon el, aki nem bír futni.

3.
Az éjt bejárja farkas üvöltése,
szerte az erdőn apróvadak félve
húzzák össze magukat, hogy életbe'
maradjanak, a természetnek esdve.

Fák közt szarvasok, bokrok alatt nyulak
rezzenés nélkül egymáshoz bújnak,
nehogy fölfedje őket a farkas-horda,
rettegve telik az idő, percek múlnak,

ködpaplan lepi be a fák ágait,
holdfénytől óvón eltakarja őket.
Meg sem moccannak, a merev lábaik

görcsbe rándulva, s szusszanás nélkül
várva a kísértő-éjszaka múlását.
Jó volna békén elaludni végül.

** **