HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49114

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Cikkek / esszé
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2010-11-14

Hope gyémánt



Olvastam egy szenzációs történetet. Régi könyv, 1926-ban adták ki Hollandiában, de még mindig szenzációs. Elmondja pl. a Hope gyémánt történetét.

Gondolom, ugyanaz a kategória, mint A múmia átka, Varney vámpír és a többi hasonló penny-dreadful.

Ez egy komoly könyv az amulettekről és a talizmánokról. Nem a szerzője, R.H. Laars találta ki a gyémánt történetét; csak összefoglalja mások véleményét.

Nem ismerem, de nekem is megvan a véleményem a múmiák és a gyémántok titkairól.

Különösen érdekes a halványkék fényű Hope gyémánt, amely Indiából származik.

Nem halványkék. Az első európai tulajdonosa, Jean-Baptiste Tavernier francia ékszerész-kereskedő gondos feljegyzéseket vezetett minden drágakőről, amely megfordult a kezében. Azt írja, 112 3/16 karát, háromszögletű, durván metszett, a golkondai Kollur bányában találták, és lilás színű. Később történt egy és más a gyémánttal, amely most a Smithsonian Intézetben van, és akárki megnézheti. Mélykék színű, csaknem sötétkék. Tavernier állítólag egy galtai templomból lopta el, ez volt a Visnu-szobor egyik szeme. Először Agrába vitte, ahol el akarta adni a mogul császárnak, Sah Dzsehánnak. Ez valamikor 1638-1643 között történt, Tavernier második keleti utazásán.

És a másik szem?

Erről nem beszél senki. Forgalomban van egy másik történet is. Eszerint nem Tavernier lopta el a gyémántot, amely az első pillantásra nagy zafírnak látszott, hanem egy rabszolga, abból a templomból, amely a Colerun folyó partján épült. Ez talán a Kaveri egy mellékfolyója. Először Taverniert sújtotta a gyémánt átka: hamarosan meghalt lázas betegségben, és a holttestét elvadult kutyák vagy farkasok tépték szét. Ez jól hangzik, de nem igaz. Vidáman élt egy ideig Agrában, látta a Tadzs Mahál építését, hazament Franciaországba, és jól meggazdagodott. Később még egy hosszú utazást tett a keleten, eljutott egészen Jáváig. 84 éves korában, Oroszországban halt meg.

Laars erről nem ír semmit. Azt mondja, egy Winighea nevű ember Velencébe vitte a gyémántot, a 16. század közepén, és eladta a Morosini család egy tagjának. Előkelő család volt ez, két doge-t is adott Velencének, Domenico-t a 12, Marino-t a 13. században.

Nem. Tavernier vitte Franciaországba, 1668-ban vette meg XIV. Lajos.

A Winighea nevű indiai azonban mást is vitt magával Velencébe - a pestist. Morosini Firenzébe menekült a kék gyémánttal, ott esett áldozatul a járványnak.

"Winighea" nem indiai név. A pestis már a 14. században megjelent Indiában.

A gyémánt egy firenzei hadvezér, Marsilio tulajdonába került, akit hamarosan leszúrtak egy verekedésben.

Erről nem tud a történelem. Volt egy híres Marsilio Ficino, aki Firenzében is tanított, a 15. században. Írt egy értekezést a pestisről. De ekkor a gyémánt még otthon volt, Indiában.

A balsorsot hozó drágakőnek számos tulajdonosa volt. A 19. század elején a San Cosimo kolostor kincsei közé került. Onnan szerezték meg az első francia köztársaság katonái. Lasalle tábornok megvásárolta az egyik rablótól, és néhány na múlva elesett a Lodi melletti csatában.

Sanctuario San Cosima alla Macchia, van egy ilyen kolostor Oria-ban, a 8. században alapították bazilita szerzetesek. A gyémánt soha nem volt Oria-ban. Antoine Charles Louis, Lasalle grófja a wagrami csatában esett el, 1809-ben.

Rövid ideig egy török szultán birtokában volt, akit megfosztottak a trónjától, és száműzetésben halt meg.

Majdnem igaz. II. Abdul Hamid szultánról van szó, aki a gyémántot állítólag a kedvenc feleségének, Szubajának adta. Néhány év múlva sikerült kicsempésznie Párizsba, ahol Cartier ékszerésszel tárgyalt. De közben elvesztette a trónját, és egy fillért sem kapott a drágakőért. Ezzel szemben a gyémántot nem a bukott szultán adta el Cartier-nek 1901-ben, hanem C.H. Rosenau kereskedő.

A szerencsétlen francia királynő, Marie-Antoinette tulajdonában volt, amikor lefejezték. Aztán Lamballe hercegnő viselte, akit a párizsi csőcselék meggyilkolt; a teljesen meztelen holttestét kidobták a palotája ablakából az utcára.

Az előbb már 1901-ben jártunk, nem probléma?

Nekem nem. Én csak olvasok ebből a könyvből.

Nem bánom, menjünk vissza két évszázaddal. Ott hagytuk abba, hogy a gyémántot XIV. Lajos vette meg. Ez a tény. A legenda szerint az átok nem a királyt érte, hanem Madame de Montespan-t, aki kiesett a Napkirály kegyeiből. Hasonlóan járt Fouquet pénzügyminiszter, aki valami sikkasztási ügybe bonyolódott, és a Pignerol erődben halt meg 15 évvel később, hivatalosan mint a király vendége, gyakorlatban mint fogoly. A gyémántot XV. Lajos örökölte, tőle került XVI. Lajoshoz. Marie-Antoinette valóban viselte az ékszert, de nem akkor, amikor kivégezték. A királyi ékszereket, köztük a kék gyémántot - amelyből Sieur Pitau udvari ékszerész gondos munkája nyomán már csak 67 1/8 karát maradt, - lefoglalta a kormány már akkor, amikor az uralkodó és a felesége megpróbáltak elszökni Franciaországból. Marie-Thérése Louise de Savoie-Carignan-nak, Lamballe hercegnőnek már nem volt annyi ideje, hogy a gyémántot viselje. 1792 szeptember 2-án vagy 3-án megkínozták, megerőszakolták, megölték, a meztelen testét kidobták az utcára, de nem a palotája ablakából, hanem egy börtönből. Nem mondom el az összes részletet, de ez az esemény kétségkívül a francia forradalom egyik szégyenfoltja. A gyémánt 1792 szeptemberben eltűnt. Az egyik változat szerint hatan törtek be a házba, ahol a koronaékszereket ideiglenesen tárolták. A kék gyémánt és egy nagy spinell egy Guillot nevű legénynek jutott, aki Le Havre-ba, majd Londonba vitte. Előbb a spinellt próbálta értékesíteni, de Lancry de la Loyelle a börtönbe juttatta. Nem tudni, mi történt Guillot-tal, a gyémánt is csak 1812-ben került elő a londoni gyémántkereskedő, Daniel Eliason birtokában. A másik változat szerint egy William Fals nevű gyémántmetsző szerezte meg, akit megölt a saját fia, Hendrik. Hendrik hamarosan öngyilkos lett, a követ Francois Beaulieu szerezte meg, ő adta el Eliasonnak, de úgy látszik, nem sokat kapott érte, mert hamarosan éhen halt. Igen valószínű, hogy egyik változat sem igaz.

Laars egészen másként tudja. Azt mondja, Lamballe hercegnő után a kő egy fiatal spanyol diplomata, Don José Ruiz y Maryat tulajdonába került.

A történelem több spanyol Marryat-ról tud, köztük egy-két kapitányról.

Ezt a Maryat-ot hamarosan megölték egy szolgálati úton Katalóniában, a gyémántot elrabolták. A spanyol hatóságok elfogták és kivégezték a tetteseket, kivéve azt az egyet, akinél a gyémánt volt. Később egy Nyugat-India felé tartó hajón lázadás tört ki. A kapitánynak sikerült úrrá lenni a helyzeten, és a lázadó matrózokat rövid úton felakasztották. Egyikük értékes gyűrűt viselt - benne a sokat keresett kék gyémántot.

A kő sorsa tényleg ismeretlen 1792 és 1802 között; de az már egy ponyvaregényben is sok, hogy egy matróz ilyen gyűrűt visel az ujján. Egyébként a kék gyémántot se foglalták gyűrűbe, ahhoz túl nagy lett volna. Többnyire nyakékben csillogott, sőt fiók mélyén rejtőzött, amikor az angol király, IV. György szerezte meg. Bár ez is csak mesének hangzik, mert a királyi levéltárban nincs dokumentum, sem vásárlásról, sem eladásról.

Matróz lopott gyémántgyűrűvel az ujján, ez tényleg fantasztikus. A kivégzések után a kapitány természetesen magához vette az ékszert; röviddel a partraszállás után lelőtték egy veracruzi játékkaszinóban. A holttestét az utcán találták meg, a kél gyémánt eltűnt. A következő tulajdonos, egy Steward nevű angol-amerikai alatt összedőlt egy lelátó, a következőt, egy spanyolt, a felesége lőtte le. Egy Habib nevű gazdag hajótulajdonos magával vitte Szingapúrba, 1909-ben. Hajója, a Seyne léket kapott, és elsüllyedt gyémántostól. A búvárok azonban átkutatták a roncsot, semmit sem találtak, csak ezt az egy követ, amelyet később a washingtoni McLean vásárolt meg.

Remélem tudod, hogy ebből egyetlen szó sem igaz.

Sőt azt is tudom, hogy az a változat sem igaz, amelyet most fogok elmondani. A gyémánt még 1792-ben Simon Frankelhez került, akiről csak azt tudjuk, hogy sose volt pénze. Eladta Jacques Colot-nak, aki öngyilkos lett. A következő tulajdonos, az orosz Kanitovszkij herceg kölcsönadta Lorens Ladue francia színésznőnek, akit nem sokkal ezután a forradalmárok lelőttek; ezután következett Simon Montharides ékszerész, őt a családjával együtt ölték meg. Semmi bizonyíték, hogy ezek az emberek valóban léteztek. Montharidestől került volna a kő Abdul Hamid szultánhoz, akit ugye lemondattak a trónjáról.

Mikor élt ez a szultán?

1842-1918 között. Nagy államférfi volt, különösen értett az asztalos mesterséghez, a legtöbb bútorát maga készítette. Költő is volt, klasszikus operákat írt. 1909-ben mondatták le.

Most azonban még csak 1792-1812 között járunk. Volt egy I. Abdul Hamid szultán, aki 1827-ben halt meg, neki azonban nem kellett lemondania a trónjáról.

Ne ragozzuk tovább, a kő soha nem volt Törökországban.

Csak 1812-ben kerülünk szilárdabb talajra, amikor három kék gyémánt jelent meg a londoni drágakőpiacon, a legnagyobb 46 karát. A szakvélemény szerint ez ugyanaz volt, amelyet eredetileg Tavernier hozott Indiából, csak közben tovább csiszolták. Daniel Eliason-tól vehette meg Henry Philip Hope, akiről a nevét kapta. 1824-ben a felesége, Adele örökölte a gyémántot; majd az unokája, Lord Francis Hope, aki Adele Henrietta nevű lányának és Henry-nek, Newcastle 6. hercegének a fia volt. May Yohe lett a Lord felesége, amerikai színésznő, és fő foglalkozásban botrányhősnő. May Yohe a gyémántot tette felelőssé fordulatos élete minden szerencsétlenségéért. Előbb elköltötte a Lord minden pénzét, aztán Ausztráliába szökött a barátjával, Putnam Strong állástalan színésszel. A gyémánt a Lord kezében volt, de csak haszonélvezeti joggal, 1901-ben vagy 1902-ben, külön bírósági engedéllyel sikerült eladni Adolf Weil londoni ékszerkereskedőnek. Közben valamikor el is vált, de ne tőlem akard megtudni, hogy pontosan mi történt. Mindenki másként emlékszik. May Yohe pl. azt állította az ausztrál rendőrségen, hogy Putnam Strong elhagyta őt, és magával vitte az ékszereit. De hamarosan kibékültek, összeházasodtak, 1910-ben elváltak. A gyémánt misztériuma még ekkor sem hagyta nyugodni a színésznőt. Harmadszor is férjhez ment, ezúttal George Kleine producerhez, és rábeszélte, készítsenek egy 15 részes filmsorozatot a Hope gyémántról. A forgatókönyvben újabb fiktív szereplők jelentek meg, de elmaradt a várt siker. 1921-ben újabb forgatókönyvet írt Henry Leyford Gate, és May Yohe játszotta Lady Francis Hope-t. Most már Marat is a gyémánt áldozatai között szerepelt, de ez sem volt elég a film sikeréhez. May Yohe egyetlen nyilatkozatából sem maradt ki "a gyémánt átka," egyébként állandóan viselte az ékszer másolatát.

Lady Francis Hope, Olive Muriel Thompson 1904-ben lett a Lord felesége. Egymás után három gyerekük született, amikor a Lady váratlanul meghalt. De ekkor a gyémánt már nem volt a Hope család birtokában. Azt hallottam, hogy nem Adolf Weilnek adták el, hanem Szelim Habib bejnek, aki hamarosan a tengerbe fulladt. És ekkor került a török szultánhoz, aki előbb megajándékozta vele, majd lelőtte a feleségét.

Ez ugyanaz a Habib, akinek a hajója már egyszer elsüllyedt az Indiai Óceánban?

Valamint ugyanaz a török szultán, aki...

Felejtsük el a szultánt. Adolf Weil eladta a gyémántot Simon Frankelnek, aki ugye már egyszer megszerezte 1792-ben. Hosszú életű volt ez a Frankel. A következő tulajdonosok Salomon Habib, C.H. Rosenau és Pierre Cartier, valamennyien ékszerész-kereskedők. 1911-ben vette meg Cartiertől Edward Beale McLean washingtoni lapkiadó felesége, Evalyn Walsh. A gyémánt ismét elemében volt. Evalyn fia autóbalesetben halt meg, a lánya rejtélyes körülmények között, a férje elvált, tönkrement, a pszichiátrián végezte, 1941-ben.

Ez körülbelül így is volt. Laars azonban jobban tudja. Azt írja, hogy McLean ott volt a Titanic utasai között, és a gyémánt 1912 április 14-e óta nyugszik a hullámsírban, 3821 m mélyen, 900 km-re Newfoundland partjaitól.

Sajnos ez nem igaz. McLean nem utazott a Titanic-on. Evalyn azonban, ha lehet, még jobban szeretett a reflektorfényben lenni, mint May Yohe. Apja, egy szegény ír bevándorló az első aranyláz idején gazdagodott meg a vadnyugaton. A nagy vagyon sokszor feledtette Evalyn neveltetésének kisebb-nagyobb hiányosságait. Nagy társasági életet élt, imádta az ékszereket. Cartier érezte, hogy a költséges játékszert csak egy hasonló kaliberű hölgy tudja megvenni. Be is mutatta Evalynnak, aki azonban csak legyintett; nem tetszett neki a foglalat. Később azt a változatot terjesztette, hogy az anyja tiltakozott, azt mondta, hogy a gyémánt el van átkozva. Cartier új foglalatot készített; ez már tetszett Evalynnak. Megvette, de az anyja egy éven belül meghalt.

A gyémánt átka.

Nem, az alkohol. Az emberek előbb-utóbb meghalnak, akár vannak gyémántjaik, akár nem. Evalyn állítólag gondolkodóba eset, elvitte a követ egy templomba, hogy megáldják. Alig kezdte el a szertartást a pap, kitört a vihar, villámlott, mennydörgött, rengett az egész templom, és Evalyn halálra rémült. Persze ez nem feltétlenül igaz, mert a hölgy mindig szerette az izgalmas történeteket. Játszott a gyémánttal, eldugta, aztán rávette a vendégeit, hogy keressék, és jól szórakozott a hasztalan igyekezeten. Viselte az uszodában és a kórházban, akkor is, amikor operálták. Egyszer zálogba csapta, máskor azt mesélte, hogy Nagy Katalin orosz cárnőé volt. Néha kölcsönadta a barátainak, egy esküvőre vagy más társadalmi eseményre, hogy szerencsét hozzon nekik. Mert közben szerencsehozó talizmán lett az elátkozott gyémántból. Néha a kutyája nyakába akasztotta - szerette sokkolni az embereket. Állandóan foglalkoztatta a bulvársajtót, szerencsére ezek a cikkek és fotók nem az örökkévalóságnak szólnak.

Szép volt?

Elég jó benyomást keltett, de a háború előtti szörnyű hajviselet, a lehetetlen ruhák, alles was gut und teuer, a hatalmas gyémánt a 62 kisebb gyémántból formált nyakláncon... Azt hiszem, alaposan megviselte a környezete idegzetét. 1947-ben halt meg, és eleinte úgy látszott, a gyémánt nélküle is folytatja a nagyvilági életet, amelyhez hozzászokott. Több, mint negyvenen licitáltak az aukción, végül a new yorki Harry Winston Inc. szerezte meg, Evalyn szerény, alig 72 darabos ékszergyűjteményével együtt. Tíz évig csak utazott a gyémánt, az egyik kiállításról a másikra. Ekkor ismét történt egy rejtélyes dolog, amelynek van egy előnye az eddigiek nagy részével szemben: hihetetlen, de igaz. Henry Winston 1958-ban, egy szép napon betette egy egyszerű, barna borítékba, és feladta a postán. Így ajándékozta el a Smithsonian Intézetnek. Jelenleg a gyémánt New York Cityben látható, a bór-nyomok miatt mélykék, erősen foszforeszkál, és csak 45,52 karát. Elmarad az Afrika csillaga, Incomparable, Koh-i-nur és mások mögött; amelyekről egyébként szintén mesélnek néhány jó történetet.

Úgy tudom, hogy a Hope-ról lehetetlen jó felvételt készíteni.

Ez sem igaz. De imponáló ez a sok ködösítés. Mintha mindenki a kötelességének érezte volna, hogy megtoldja az elátkozottak listáját egy újabb szultánnal vagy cárnővel, a 17. század közepe óta megszakítás nélkül.

Hát nem. A lista nem szép lassan alakult ki az évszázadok folyamán, hanem egyszerre született meg egy névtelen újságíró elméjében. 1909-ben jelent meg egy cikk az angol Times-ban, egy meg nem nevezett párizsi levelező állította össze a valódi vagy vélt tulajdonosok listáját, akik mind szörnyű véget értek. Valószínű, hogy Laars is látta ezt a cikket, vagy egy másikat, amelyet ennek alapján írtak. Nem kétséges, hogy nagyrészt el is hitte, mert ezt mondja, "most ez a balszerencsét hozó kő a tenger fenekén pihen, és remélhetőleg soha többé nem kerül elő."

Egyetlen képet sem látott az amerikai társasági élet csillagairól?

Úgy látszik, nem. Békésen ült Hágában a papírjai és a drágakövei között, és nem olvasta a bulvársajtót. Szabad idejében maga is készített talizmánokat, "a megrendelők teljes megelégedésére."

Akkor mégsem volt olyan komoly tudós.

Miért? Csak ugyanazt csinálta, mint bármelyik ékszerész vagy ötvös. Szép kis ékszereket, amelyeket valaki vagy talizmánnak képzel, vagy nem. És miért ne képzelje azt, ha ez megnyugtató érzés?

Mert ez csalás.

Csalás, szélhámosság, népbutítás, ezek nagyon nagy szavak. Ha ennyire felháborít egy négylevelű lóhere vagy egy patkó, ez csak azt mutatja, elhiszed, hogy van valami hatalmuk.

Hiszi a piszi.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2010-12-02 13:55:41

válasz T. Pandur Judit (2010-12-02 12:05:32) üzenetére
jó lenne már kipróbálni egy ilyen híres gyémántot. nekem egy ametisztem van, amiről (akiről) azt képzelem, hogy megvédelmez.
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5148
Időpont: 2010-12-02 12:05:32

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Müszélia! A kék kőnek nevezett Hope gyémánt legendás varázsereje valószínűleg ott is felbukkan, ahol senki sem várná. Nekem Barbara Wood "Áldást hozó kő" című könyve jutott eszembe a cikked nyomán. A könyvben egy gyönyörű, kék követ talált százezer évvel ezelőtt az afrikai síkságon egy Sudár nevű fiatal lány.A kristály meghatározta későbbi életét - akárcsak a következő tuljadonosaiét évszázadokon keresztül. A könyvbeli történetek hol nagyon jók, hol gyengébbek, de összeségében nagyon szórakoztató az egész.
Akárcsak a Te cikked a kék gyémántról.
A legendás drágakő átkot hordoz, rossz szerencsét hoz gazdáinak. A mostani tulajdonosa, a Smithsonian, munkatársai szerint azonban a gyémánt kedves volt hozzájuk, és látogatók tömegét vonzotta az elmúlt évtizedekben. :)
Judit

Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2010-11-15 06:29:59

válasz Hópihe (2010-11-14 22:18:16) üzenetére
KÖSZI. EGY KICSIT BULVÁRRA HAJAZ A TÖRTÉNET, DE ILYEN IS VAN. IGYEKEZNIÜK KELL A MAI CELEBEKNEK, HOGY UTOLÉRJÉK A RÉGIEKET.
Alkotó
Regisztrált:
2009-12-17
Összes értékelés:
476
Időpont: 2010-11-14 22:18:16

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon tetszik! Szórakoztató, tanulságos, fantasztikusan jó lett! És egy csomó mindent megtudtam, ami egyáltalán nem is igaz. :D

"holttestét elvadult kutyák vagy farkasok tépték szét. Ez jól hangzik, de nem igaz." -- ezt muszáj volt kiemelnem. :D

Köszönöm és gratulálok!

Üdv.: Hópihe

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Zártkörű című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

alberth alkotást töltött fel Akkor élünk mi igazán... címmel a várólistára

Vox humana bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Hová lettek? című alkotáshoz

Marcsy alkotást töltött fel Az Igazság címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Éhség címmel a várólistára

Miléna bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Újra című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)