Állt a hídon.
Egyedül.
Nézte a zajló vizet.
Kegyetlen szél borzolta bánattól sérült agyát.
Minden pillanatban jeges tűk járták át szemén keresztül az agyvelőnek nevezett képlékeny állományt, mellyel születésekor fejét kitömték. Mondták, ettől érez, észlel, ettől ember.
A víz szürkén és piszkosan hömpölyög alant, a híd lábainál heves örvényekben forgolódik, bedarálva a jégtábla-kezdeményeket. Mintha a saját gondolatait őrölné egy fékevesztett szél hajtotta forgókerék, áramot gerjeszt, gondolatokat, kételyeket, forrongó és jegeces hiedelmeket. Kegyetlenkedik odabent a kerék, miként az örvény zúzza a táblákat idekint.
Mint mámoros álom sejlik fel egy kósza jégtábla.
Lakója van.
Egy kutya.
Egy volt kutya.
Egy majdnem volt kutya.
Még ráng egy-kettőt a lába, s mire az örvényhez sodródik megváltó mélységbe rántja a sátáni erő. A szürkeállomány leképezi, s vágyakozva sóvárog a kutya társaságára - víz alatt, ég alatt, mennyek felett.
Mindenek felett.
S lám, nem véti el. Ugyanaz a kő koppan fejéhez, mely a kutya lábát nyugtatta le...
Odébb felmerül a vízből egy kék satyak...

2001. 12. 22.