Biztos sokan gondolkodtak már el azon, milyen lehetne látni a jövőt. Gondolom közülük a legtöbben arra is rájöttek, hogy ha látnánk a jövőt, akkor meg is változtathatnánk, ezáltal valójában nem is a jövő lenne az ami elénk tárul.
Elméletem szerint azonban nem ez a paradoxon a jövőbelátás akadálya. Fontos belátnunk azt, hogy a jövő látásának hiányában a jövő elképzelése, mint legközelebbi lehetőség viszont az emberek milliárdjainak minden napjában számtalanszor kihasználtatik. Döntéseinket az elképzelt következményekhez való viszonyulásunk alapján hozzuk meg. Elgondolkodunk: mi lenne, ha elfogadnánk azt az állásajánlatot, ha pénzt adnánk a koldusnak, ha hitelre vennénk egy nagyobb TV-t.
Máskor a már meghozott döntéseinket -melyeknek helyességéről utólag mégsem vagyunk biztosak- képzeljük el másként. Ezek a "meg nem valósult jövők"-ről szóló képzeteink sokkal részletesebbek, mert általában hosszasabban gyötrődünk kiötlésükkel. Mi lett volna: ha mégsem megyünk el egy bizonyos buliba, ha mégis szánunk időt meghallgatni egy régi barátot, ha figyelünk az egészséges táplálkozásra... Hosszú, elnyúzott merengéseinkben kialakul egy kép az elszalasztott lehetőségekről, a rengeteg meg nem élt életről. Elképzelt házasság, gyerekek, még nem is létező családok még nem is létező életei válnak ezáltal a semmiből a soha-be-nem-következővé. S bár a kezdet és a vég megegyezik, az átalakulás nem tekinthető meg nem történtnek. Azonban ami egyszer megtörténik, az létezik, ezért is oly fájó az elvesztésükre gondolni. De az ember kíváncsi, még ha kínkeserves is ez az utazás az elképzelt létezőben, folyton vissza és visszatér hogy más és más döntései által kiírtott lehetőségeket sirasson meg.
A legnagyobb akadálya a valódi jövőbelátásnak tehát az, hogy mivel már a hozzá legközelebb , mégis igen távol álló próbálkozásaink által is végtelen mennyiségű folyamatban pusztul a lehetséges jövőt, az univerzum nem bírná elviselni a teljes létező valójában meglátott, ily hatalmas kiterjedésű lehetőség-hálózat megteremtését majd megsemmisülését.