- Ne, Apuuuu! Kérlek hadd maradjon a lámpa! - a kislány mindent bevetett, amit egy nyolcéves megtehet, hogy meggyőzzön egy felnőttet.
Apja összevont szemöldökkel nézett a hálóingjében előtte toporgó gyerekre, aki csillogó, barna szemeivel könyörgően emelte rá. Nagyot sóhajtott, de meg kell tanulnia a lányának, hogy nem kaphat meg mindent, amit csak akar. A gyerekszoba matricákkal körberagasztott villanykapcsolója felé nyúlt.
- Nem lehet, Annabell. Már megbeszéltük, a nagy lányok már nem lámpafénynél alszanak. - megpróbált nagyon határozott hangot megütni makacs lányával szemben, akinek nevelése alaposan megnehezítette a dolgát anyja halála óta. - A villany le lesz kapcsolva, és kész!
- Kérlek, kérlek! - ragadta meg a férfi lábát szorosan Annabell. - Csak most az egyszer, ígérem hogy holnap már nem kell. Csak ma még. Kérlek, apu, félek a szörnyektől...
A férfi leguggolt, és a lánya szemébe nézett. Nagyon élénk fantáziája van, nem csoda, ha a sötétben mindenféle szörnyeket képzel az ágy alá. Nagyon hiányzott neki ilyenkor a felesége, ő mindig tudta mit kell mondani.
- Nézd, kicsim. - kezdte lassan. - Szörnyek nem léteznek, csak te képzeled őket oda. Tudod, mint a mesékben. Kitalálod, de nincsenek, csak a fejecskédben.
- De nem! Ők tényleg vannak - makacskodott a lány, közben az ágya melletti polcra sandított, ami tele volt plüssállatokkal, aztán odahajolt apjához, és fojtott hangon súgta neki. - Hallgatóznak most is. Azért suttogok, mert nem szeretik, ha árulkodok rájuk.
A férfi elmosolyodott, és megölelte kislányát. Vetett egy pillantást ő is a plüssjátékokra, de semmi félelmetest sem látott bennük. Eltolta a lányt magától, megsimogatta az arcát, és rámosolygott.
- De te meg egy nagyon bátor lány vagy, és nem ijedsz meg ilyenektől, igaz? - a kislány zavartan nézett apjára, majd bizonytalanul bólintott.
A férfi elégedetten állt fel, és lekapcsolta a villanyt. Még megállt az ajtóban, és nézte, amint a lány bemászik az ágyba, és magára húzza a kutyás takaróját, hogy csak a szemei látszottak ki alóla.
- Jó éjt, kicsi szívem! - mondta neki, és becsukta az ajtót.
- Jó éjt, apu - suttogta a lány. - Ígérem, bátor leszek...
Összerezzent, amikor a szemben lévő polc felől valami halk hangot hallott. Megpróbált minél kisebbre összekucorodni a takaró alatt, és bátornak lenni. De túlságosan félt ahhoz, hogy ez sikerüljön neki. A kinti lámpa fénye túl kevés volt, nem látta mi történik a polcon. A lámpát meg nem merte felkapcsolni, az apja nagyon mérges lenne, tudta.
Egyre hangosabb kapirgáló hang hallatszott a polc felől, majd egy halvány vörösen derengő szempár jelent meg. Majd még egy, és továbbiak követték. Hamarosan tucatnál is több imbolygó vöröses, gonosz tekintet mocorgott a polcon. Annabell elkezdett pityeregni a takaró alatt, és egész testében remegett. Ilyen sokan még sosem jöttek. Lehet mégis meghallották, amit mondott az apjának? És vajon bántani fogják?
- Menjetek el... - motyogta vacogó fogakkal. - Mert szólok apunak!
Kegyetlen, gurgulázó, vékony hangú kacaj hallatszott a szemek felől, majd megindultak a lány felé. Annabell a fejére húzta a takarót, és összegömbölyödött, remélte, hogy így nem találják meg majd a szörnyek. Hallotta, amint neszeznek az ágya mellett, majd apró mancsok kezdték rángatni a takarót. Annabell erősen belekapaszkodott, hogy ne tudják lerángatni róla. Közben potyogtak a könnyei.
- Apu, segíts! - pityeregte alig hallhatóan, nagyon szerette volna, ha hirtelen benyit az apukája, és elűzi a szörnyeket.
A takarót egyre több felől rángatták, egyre hevesebben. A kislány megpróbálta ellökni őket, de nem bírt velük. Aztán egy kicsi, éles fogsor mélyedt a vállába, majdnem átszakítva a takarót. Nem bírta tovább. Sikítani kezdett, ahogy csak bírt. Egyre több harapás érte, közben morogtak, gonoszul nevetgéltek a szörnyek.
Hol van már az apja? Hallania kell, hogy kiált. Miért nem jön be? Miért hagyta magára?
Annabell addig sikított, amíg kis mancsok nem fogták be a száját...